Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Májusünnep I.: Elena, a királynő (Traviata / Mosuc, Castronovo, Bruson)

2009-05-04 16:33:15 - zéta -

2009. május 2.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Traviata

Elena Mosuc, Gémes Katalin, Charles Castronovo, Sánta Jolán, Renato Bruson, Daróczi Tamás, Gárday Gábor, Ambrus Ákos, Kenesey Gábor
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Miguel Gomez-Martinez

„Bukás! Kimondottan bukás! Nem tudom, ki ebben a hibás: jobb, ha erről nem beszélünk. Nem beszélek a zenéről és engedd meg, hogy egy szót se szóljak az énekesekről...” – írta elkeseredetten Giuseppe Verdi a Traviata velencei bemutatója után. Nos, 156 esztendővel a balul sikerült premier után Budapesten hatalmas sikert aratott a „kaméliás hölgy”, s a siker okán nagyon is szólnunk kell az énekesekről. De előtte egy pár szót a körülményekről is.

Az opera műfaja fennállása óta mindig is az előadók kultuszára épült. Már a legelső évtizedekből maradtak feljegyzések és legendák arról, hogy egy-egy énekes milyen nagy hatással volt hallgatóságára. Bár manapság ezt sokan vitatják, de én a műfaj természetes velejárójának tekintem az operai sztárkultuszt is. Ugyan a Magyar Állami Operaház is kialakította saját vezető énekesi gárdáját, de az internacionális sztárok budapesti fellépte mindig kiemelt kulturális eseményt jelentett. Ez – anyagi, személyi és persze politikai okokból – több hullámban jelentkezett nálunk. A két világháború között elsősorban Saljapin, Gigli, Pertile, Svanholm, Cigna és Maria Müller vendégfellépte jelentette a csúcsot, majd egy hosszabb kényszerű szünet után a 60-as, 70-es években mások mellett Gobbi, di Stefano, Tebaldi, Del Monaco, Simionato, Gedda, Scotto, Windgassen és Bergonzi énekének tapsolhattunk önfeledten. A nagy vendégjárásnak azután a 90-es évekre sajnálatosan leáldozott.

Hogy az Operaház új vezetői sikeresen ismerték fel a nemzetközi sztárgárda meghívásának művészi és (ne titkoljuk:) anyagi előnyeit, annak ékes bizonyítéka a Májusünnep. Változást jelent viszont, hogy míg a korábbi meghívások az egész évadra elszórtan jelentkeztek, a Májusünnep egy tíznapos fesztivált jelent csak, s a sztárok így nem egyedül, hanem kettesével-hármasával jelennek meg egy-egy produkcióban. Esténken a három főszerep mindegyikét egy-egy valódi, bár a pálya eltérő szakaszában lévő sztár alakította.

Békés András Traviata-rendezése, ha jól számolom, 23 éve van a színen, becslésem szerint a 200. előadás környékén lehetünk. Ennek ellenére meghökkentően sikerült az eredeti elképzelések szerint megvalósítani a rendező terveit. Az egy Kelen Péteren kívül még senkinek sem sikerült az előjáték és a nyitókép nagy rendezői trouvaille-ját (Alfred megjelenését a Violetta halála utáni hitelezői „kirabláson”) annyira konzekvensen megjelenítenie, mint Charles Castronovónak. A hatásos megjelenésű fiatal amerikai tenor énekléséből azonban hiányzott valami. Abszolút biztosan uralta a szólamot, érzékenyen, mi több, nemesen gyönyörű frázisokkal és végtelenül kulturáltan énekelt. Mégis valami folyamatos hiányérzetünk maradt Castronovo éneklését hallva. A probléma ott lehet, hogy olaszos hangzású neve ellenére Castronovo nem Carlo, hanem Charles. Másképp mondva, hogy az amerikai precíz énekesiskola jobban kiütközik rajta, mint az itáliai temperamentum. És persze a – Gedda óta minden vendég számára – kötelező C-t is hiányoltuk a stretta legvégéről.

A pálya elején járó Alfred édesapját a nemzetközi operaélet abszolút doyenje, Renato Bruson alakította. A 73. életévében járó baritonlegenda döbbenetesen jó hangi állapotban van. Persze a voce a legmagasabb fekvésben kissé kibolyhosodott már, de mégis: mennyire sokszínűen tud Bruson megszólalni! Amilyen keményen indít a Violetta-kettősben, amilyen durván szól fiára a III. felvonásbeli kártyajelenet után, épp olyan puhán szól a haldokló lányhoz az utolsó jelenetben. A szólam minden hangjáról pontosan tudja, mit jelent, hova vezet, mit fejez ki, s ez csak a legeslegnagyobbaknak adatik meg.

Persze egy Traviata-előadást leginkább a címszerep alakítója határozza meg. Elena Mosuc személyében egy zeniten lévő világsztárt ünnepelhetett a nagyérdemű – s teljes joggal. Violetta szólama összetett, az első felvonásban leginkább bravúrkoloratúrák, a második-harmadikban drámai szopránok, az utolsóban pedig lírai szopránok tudnak sikert kicsiholni. Mosucnak minden tökéletesen sikerült. Első felvonásbeli nagyáriáját utoljára Ágai Karolától hallottam ilyen bombasztikusan, ilyen elképesztően üzembiztos esz-szel a legvégén. Violetta másoknál jelentéktelen frázissá silányuló búcsúját Alfredtől a második felvonásban Mosuc páratlanul megrázóan tudta közvetíteni, s az utolsó jelenet hátborzongató hangjait kevesen éneklik ennyire hatásosan. Döbbenetesen ábrázolta Violetta összeomlását is az idősebb Germonttal folytatott vitában. Egy nagyon nagy alakítást kaptunk Elena Mosuctól!

Bár a Traviata nem az az opera, amiben a dirigensek megcsillanthatják erényeiket, a sikerben szép része volt a granadai születésű Miguel Gomez-Martineznek. Biztos kézzel fogta össze a produkciót, s tisztességgel szolgálta sztárénekeseit.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.