Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Keleti csemege (A Pekingi Szimfonikusok koncertje)

2009-04-28 20:46:24 Matheika Gábor

2009. április 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pekingi Szimfonikus Zenekar
Li Biao (ütőhangszerek), Boldoczki Gábor (trombita)
Vez.: Tan Lihua

ALEXANDER ARUTJUNJAN: Asz-dúr trombitaverseny
GUO WENJING: Versenymű ütőhangszerekre
MUSZORGSZKIJ-RAVEL: Egy kiállítás képei

Masszív este volt. Sok élmény, talán kicsit túl sok is egyetlen koncertre, ami azt jelenti, hogy a Pekingi Szimfonikus Zenekar bőségesen megajándékozta a hálás hallgatóságot. Be kell vallanom, a negyedik ráadásnál (Farandole az Arles-i lány-ból) úgy éreztem, hogy Tan Lihua és zenekara már-már túl bőkezűen osztogatja tudásának gyümölcseit. Az sem volt teljesen világos, hogy a megelőző három ráadás szám esetében mit keresett két hajlékony kínai dallam szendvicsében Offenbach kánkánja, megjegyzem, egyébként parádés tálalásban. Ettől függetlenül le kell szögezni, hogy a zenekar nagyon jó erőkből áll, van mire büszkének lenniük.

A világszerte méltán nagyra becsült Boldoczki Gábor volt a szólistája Alexander Arutjunjan virtuóz trombitaversenyének. Érdekes szerkesztésű darab, tulajdonképpen megszakítás nélküli kompozíció, melyet azonban mégsem lehet egyszerűen egytételesnek nevezni. Középső, lassú része egy kvázi szonátaforma kidolgozási szakaszának helyét foglalja el, érzésre azonban lassú tételként funkcionál. A műnek egyébként is ez a része tetszett a legjobban, a szólóhangszer simogatóan lágy orgánumban szólalt meg, miközben a vonóskar leheletnyi pianissimo sormintával kísérte. A keretül szolgáló, de voltaképp azonos zenei anyagra épülő gyors részletek pedig csillogó brillírozáshoz teremtetettek kiváló táptalajt. A darab tulajdonképpen nagyon is fogyasztható. A hangszerelés és bizonyos témafordulatok Sosztakovicsot juttatták eszembe. A szólóhangszer azon „erényeit”, melyeket a romantikus filmek Szajna parti sétáinak kíséreteként szoktak előszeretettel felhasználni, időnként előveszi ez a mű is, de az örmény komponista hamar fel is oldja ezt a zenekari apparátus erejével. A pekingiek rendkívül meggyőzően kísértek, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy biztos lábakon áll a zenekar, és biztos kézben muzsikálnak Lihua mester irányítása alatt.

Nemigen vonható kétségbe, hogy az est igazi unikumát az 1956-ba született, és mostanáig jelentős zeneszerzői pályát befutott Guo Wenjing rendkívül hatásos, és nem mellékesen terjedelmes műve, a Versenymű ütőhangszerekre jelentette. A darab energikus szólistája, Li Biao, aki nem mellékesen egy berlini zenei főiskola professzora, a 2008-as ősbemutatón is maga működött közre. A darab két elkülöníthető részből áll, az elsőben a színpad előterében elhelyezett vibrafoné a főszerep, a második etapban viszont az egymáshoz területileg közel lévő basszus dobon, cintányérokon, és csokorba rendeződött kis dobokon a sor. A hatalmas zenekar hátsó sorában azonban az ütős hangszerek egy másik arzenálja is felvonul, jelentősen kibővítve a modern darabokban megszokott, amúgy is nagy választékot. Egy ponton a zenekar tagjai is csatlakoznak a ritmizáláshoz, cipőjük sarkával dobogva.

Hatalmas robajjal indul a darab, és a szinte befogadhatatlan intenzitású hangorkán a későbbiekben még jó néhányszor bennrekeszti a levegőt. Ha a vibrafon lágy tónusa egy másik dimenzióban nem csitítaná kissé a zenekari tobzódást, úgy érezném, hogy néha indokolatlanul, vagy aránytévesztetten sok a decibelből. Így azonban különös, spirituálisan távoli, az idő és tér tényezőit figyelembe véve mégis kikerülhetetlen együttjátszás, egymás mellett élés alakul ki, minek folytán valamiképp átrendeződnek az arányok. Egy pillanatig nem volt kétely a tekintetben, hogy Li Biao igazi mestere hangszereinek, mégis jelentékeny élmény szembesülni azzal a legmagasabb szinten pallérozott, pengeéles készséggel, mellyel hangszerei ütőjét kezeli. Nem igazán szép szó az, hogy profizmus, de nem tudok jobbat helyette. A bravúr olyan rendkívüli tett, ami néha összejön, a manuális képességek itt megnyilvánult szintje viszont jóval túlmutat ezen. Természetesen ez kevés ahhoz, hogy valaki muzsikus legyen, de különösen a darab második felének elején a művésznek módja volt megmutatnia a közönségnek zenei kvalitásait is. A seprűvel leheletfinoman megszólaltatott cintányér sóhajtásai, a basszus dob pianói, a zenekarral való együttműködés mind-mind alátámasztani látszik, hogy a mokány kínai nem kivételes ügyességű mutatványos, hanem igen magasan kvalifikált zeneművész. Talán nem véletlen, hogy a személyes hangvételű, vibrafonra komponált ráadás nem az előadó manuális képességeire épít, sokkal inkább meditatív, elmélyült ringatás, amiben része van a közönségnek.

A hangverseny első fele tehát megválaszolta azt a kérdést, hogy a pekingi zenekar mire képes technikai felkészültség terén, a szünet után felcsendülő, Ravel hangszerelte Muszorgszkij-darab esetében másra lettem volna kíváncsi. Ám erre a másfajta kérdésre ugyanazt a választ kaptam, mint amit korábban már hibátlanul felmondott a zenekar. Nagyon szép össztónus, az egyes szólamok problémamentessége, határozott, önbizalommal teli muzsikálás, a karmester elegáns, könnyed, de azért a gyeplőt mindvégig kézben tartó irányítása. Nehéz a kérdés, hogy ezen túlmenően mire képes az együttes, ám kétségtelen, hogy ennek megítélésére az Egy kiállítás képei talán nem a legideálisabb választás. A zenekarra komponálás mestermunkája által támasztott igényeknek most is hibátlanul megfelelt a kínai zenekar, bár Muszorgszkijról kevesebbet tudtunk meg. E tekintetben azonban nehéz lenne kikerülni a francia komponista felelősségét, így legfeljebb azt vonhatjuk le tanulságul, hogy a darabválasztás – nézőponttól függően persze – szerencsésnek mondható. Annyit és úgy mutatott meg magából az előadói gárda, amennyit leginkább szeretett volna, összességében a legjobb profilját elénk tárva, és legszebb mosolyát csillogtatva.

Mindenképp érdemes lenne majd ismét vendégül látni a Pekingi Szimfonikusokat. Sok szempontból már most borítékolható az általuk nyújtott magas színvonal, de talán arra a kérdésre is egyértelműbb választ kaphatunk majd, hogy hol is tart voltaképpen Tan Lihua és zenekara az elmélyültebb muzsikálás felé vezető úton.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.