Leg...leg...leg... – a legvégére (Berlioz Requiemje a MűPában)
2009. április 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó)
Honvéd Férfikar (karigazgató: Drucker Péter)
MR Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
A Budafoki Dohnányi Zenekar rézfúvósai
Cselóczki Tamás – ének
Vez.: Hollerung Gábor
BERLIOZ: Requiem
Berlioz minden eddiginél hatalmasabb művet szándékozott alkotni, amikor – elfogadva a francia kormány felkérését – nekilátott, hogy az 1830-as júliusi forradalom áldozatainak emlékéré megkomponálja rekviemjét. Terve tökéletesen sikerült. A több száz tagú kórus, a grandiózus méretű zenekar és a négy rézfúvós szekció az akkori és a mai közönségre egyaránt döbbenetes hatást gyakorol.
Április 19-én este az ember csak ült ott a MűPa nagytermében, és kapaszkodott a székébe. A cirka 200 tagú kórus, és a 12 üstdobbal és négy rézszekcióval kiegészített teljes MR Zenekar megfellebbezhetetlenül hirdette: aki megszületik, az bizony meg is hal egyszer.
A Nemzeti Hangversenyterem színpada a legaljától egészen az orgonáig teljes szélességében tele volt az előadó apparátus tagjaival. Pedig a kiegészítő kis rezes kamarák már az első emeleti erkély négy sarkában kaptak helyet. Igaz, ennek oka nem elsősorban a helyhiányban keresendő, sokkal inkább a hatásfok további növelésében. Valóban lenyűgöző, amikor – a karnagy úr bevezető gondolataira utalva – egy profi házimozi térhatású hangélményével van feltuningolva a romantika megalomániás irányzata.
Őszintén szólva a mennyiségi nagyságra való törekvés nem az én asztalom. Talán éppen ezért volt különösen lebilincselő számomra: mennyire jól használta ki Berlioz a tömegek adta lehetőségeket. A rendkívül egyszerű zenei szövet 80 percen keresztül kap újra és újra lendületet a sokaság összeadódó erejétől.
Itt minden arra épül, hogy ha tömegek csinálják, akkor érvényesüljön igazán.
Az első, amit ki kell emelnünk, hogy sikerült megszervezni, létrehozni ezt a produkciót. Az efféle hatalmas előadásokról tudni kell, hogy az együttesek zömében magukban tanulják meg a művet. A mostani előadás két napon keresztül folyó összpróbái tulajdonképpen soknak számítanak ebben a műfajban.
Az est legjobb teljesítményét kétségtelenül a négy kórus nyújtotta.
A feladat inkább erőnlétileg volt megterhelő számukra. A Requiem végén a kezdő zenei anyag visszatérése már sokkal fakóbban szólt, mint a hangverseny első perceiben. Ettől eltekintve azonban meglepően egységes, kifejező előadást produkált a négy együttes.
A zenekar már nem volt ilyen meggyőző.
Különösen a hegedűk vérszegény, enervált játéka és a mindvégig magasra intonált fuvolaszólam volt kiábrándító. A mélyvonósok azonban javítottak valamicskét a helyzeten. A cselló és a nagybőgő szólam lendületes vonókezelése sokat segített az erőteljes részek lenyűgöző hanghatásában.
A nagyzenekartól távolabb elhelyezett kisegyütteseknek nem volt könnyű dolguk. Saját maguk hangereje miatt csak a levegővételek, tagolások pillanatnyi csöndjében tudtak igazodni a meglehetősen messze ülő zenésztársakhoz.
E tekintetben Hollerung Gábor sokszor segítette ki együttesét a csávából. Egyéb területeken azonban tehetett volna többet egy jobb produkció megszületéséért. Hollerung vezénylése agilis mivolta ellenére meglehetősen keveset segít a különféle karakterek, tempók egységes és azonnali megszületésében. A zenei folyamatok ugyan jól látszanak a karmester kezén, mégsem tudják betölteni eredeti funkciójukat. Hollerung mozdulatainak nincs meg az a hangyányi kis előnye az együttessel szemben, ami az irányításhoz elkerülhetetlenül szükséges. Sokszor mozdul együtt a zenével, s ilyenkor irányítóból lelkes közreműködővé válik.
Jó megoldás volt, hogy a szólista az egész apparátus feje felett, az orgonánál kapott helyet.
A Sanctus tétel meglehetősen nehéz feladat elé állította Cselóczki Tamást. Bár a jó szövegmondás sok helyen segítette előadását, a hosszan tartó magas részeket sajnos inkább erőből, és nem a helyes énektechnika segítségével valósította meg. Pedig az emberközelibb, mélyebb lágékban nagyon szép formálásnak lehettünk tanúi.
Hollerung Gábor „kis” csapatának akadtak hibái. Mégis köszönettel tartozunk valamennyiüknek, hogy hallhatóan gondos munkával a háttérben hozzájárultak ennek a ritkán előadott műnek a megszólalásához.