2009. április 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Olli Mustonen – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

STRAVINSKY:
Fanfár egy új színház felavatására
Cirkusz-polka
Versenymű zongorára és fúvóshangszerekre
Fanfár egy új színház felavatására
Movements zongorára ás zenekarra
Négy norvégos
Capriccio zongorára és zenekarra

Azt gondolom, legalább is az én értékrendem szerint, az „év koncertje” címhez az alap, hogy a műsor nyomokban se tartalmazzon elcsépeltnek tűnő számokat. Mivel jó előre tudható volt, mi fog elhangzani, és azt is hallottuk már, hogy Kocsis ugyanolyan jól beszéli Sztravinszkij nyelvét, mint akár Bartókét, a különleges élmény borítékolható volt.

De azért arra, ami történt, mégsem lehetett igazán felkészülni, mert Mustonen ritkán jár nálunk, így, bár igen jó nevű zongorista, csak sejthettük, ez a műsor nem jöhetett volna létre, ha ő sem volna kevésbé elkötelezett az orosz zeneszerző iránt. Valóban, Ashkenazyval már lemezre vette a műveket. Hogy zenét is szerez, és vezényel is, az csak növelte a rokonságot közte és az NFZ karmestere között, mindazonáltal ezek külsődleges dolgok.

Annak, amit hallottunk, a titka mélyebben rejlett, de nem valamiféle misztikus „lelki rokonság” hozta oly közel a két muzsikust, hanem nagyon is pontosan érzékelhető felfogásbeli egyezésük, és alapvető zenélési hozzáállásuk azonossága.

Mustonen zongorázása, mint látvány, kissé csináltnak tűnt, nagy ívű kézmozdulataival, de az viszont hallható volt, ennek az eredménye egy végletekig precíz, minden pillanatában átgondolt (értsd: az éppen játszandó mű minden hangjára azonos mértékű figyelmet fordító) előadói magatartás eredménye.

A zeneszerző Mustonen tudja, épp úgy, ahogy a zeneszerző Kocsis, melyik hang honnan, hová és miért megy. A karmester Mustonen pontosan tudja, épp úgy, ahogy a karmester Kocsis, a zenekar–zongora viszonyban melyik hangnak hol a helye. A zongorista Mustonen épp úgy le tudja játszani a virtuóz szólamot, ahogy Kocsis tudná, pontosan, kérlelhetetlen keménységgel, ahol kell, megfellebbezhetetlen lágysággal, ahol az kell, mindeközben mélységes tisztelettel a zeneszerző elgondolásai iránt.

Szó sem volt itt tehát „zongorista szólózik, zenekar kísér” felállásról, persze ezt maguk a művek sem engednék, hiszen gyakorlatilag állandó a párbeszéd a zongora és a zenekar között, csakhogy a szólórészekben háttérbe húzódnak a „kísérők”. Lehet némileg misztikus, valójában csak szerencse dolga, hogy két ennyire egyező felfogás találkozik, de az eredménye mindenképpen lenyűgöző volt.

A többi „csak” ráadás, mint Schubertnek a Stravinsky által a Cirkusz-polkában idézett Katona-indulója volt négy kézre, a karmester–szólista páros előadásában. (Amely ismét csak külön elemzés tárgya lehetne.) Illetve dehogyis, dicsérendő még a nagyszerű zenekar, legyen szó csak a fúvósokról a zongoraversenyben, illetve a vonósokról, mert azért a továbbiakban ők is sokat, és több mint jól játszottak.