Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Húsvéti orgonakoncert a MűPában

2009-04-18 10:41:47 Dauner Nagy István

Kecskés Mónika 2009. április 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nyíregyházi Cantemus Kórus
Erdődy Kamarazenekar
Kecskés Mónika (orgona)
Zádori Mária, Schöck Atala, Megyesi Zoltán, Kovács István (ének)
Vez.: Rácz Márton

BACH: G-dúr fantázia, BWV 572
Christ ist erstanden, BWV 627
Christ lag in Todesbanden, BWV 718
MENDELSSOHN: f-moll szonáta, Op.65 Nr.1
TOURNEMIRE: Victimae paschali
HAYDN: Nagy orgonamise, Hob. XXII:4

Annakidején Lehotka Gábortól hallottam, hogy egy orgonahangverseny kritikájában jórészt az orgonát kell minősíteni, és nem az orgonistát.
Azt hiszem, ez az igény megalapozottabb volt akkoriban, amikor többnyire elöregedett, nem ritkán kétségbeejtő állapotú hangszereken játszhattak a művészek. Ha egyes hangok meg sem szólalnak, vagy ha igen, hát leragadnak, nem könnyű észrevenni, ha az orgonista hibázik. Tempókat és ritmusokat sem nagyon lehet számon kérni akkor, ha a pneumatikus traktúrájú hangszer bizonytalanul és késve reagál.

(Elképzelni is nehéz, de arra is volt példa, hogy egy felújítás után a pneumatikus traktúrát meghagyták, csak a játékasztalt fordították el oldalra, hogy a karzaton jobban elférjen a kórus is. Attól kezdve a regiszterek két fele – a C-oldal és a Cisz-oldal – nem egyforma mértékben késett!)

Azt hiszem, ezen a furcsa orgonista–orgona viszonyon nem csak a MűPa orgonájának kell változtatnia. A hangszer természetesen rendkívül drága, de itt-ott azért már van lehetőség olyan játékra, ahol a művész nincs eleve kiszolgáltatott helyzetben.

Ezzel együtt Kecskés Mónika játéka kezdetben megilletődöttnek és bizonytalannak tűnt – az ennek megfelelő pontatlanságokkal –, később azonban kiegyensúlyozottá, némileg unalmassá vált.
Bach műveit – szokásos és illendő módon – a karzaton lévő, mechanikus játékasztalon adta elő a művész, de a két romantikus kompozíciót már a pódiumról. Az összkép módosulni látszott, de aztán rá kellett jönnöm, hogy így sem nagyon értem, mi és miért történik.

A Tournemire-kompozíció nyilvánvalóan összetettebb, nehezebb, virtuózabb, mint a korábbiak, de Kecskés Mónikának ez érezhetően nem okozott gondot. Nagyon jó képességekkel rendelkezik, ráadásul felkészült, ám pontosan ugyanazzal a „spéttel” játszik. Mintha ő is velünk együtt hallgatná a hangversenyt, de nem irányít, nem vezet. Ami hiányzik, azon sem tanár, sem további sok gyakorlás nem segít. Esetleg érdemes lenne egy sportpszichológust kipróbálnia, aki fellépés előtt el tudja vele hitetni: „You can do it!”

Sok mindent megmagyaráz a gesztus, amivel a művész a hangszerre hárította a tapsot.
Nem mondom, szép, nagy és drága orgona épült a MűPában, de mindaz csak értéktelen fa és fém, amíg alkotó szellem nem költözik belé, és nem uralkodik rajta.

Szerencsére a hangverseny második félideje jobb hangulatúra sikerült.

Viszonylag régen hallottam utoljára az Erdődy Kamarazenekart, és jó volt felidézni, miért szerettem őket már akkor, amikor még nem kezdték egymás kezébe adni a MűPa kilincsét világhírű zenekarok és karmesterek. Időközben szembesülhettünk a kínálattal, és nyilván tudjuk, hogy az Erdődy kevésbé izgalmas, kevésbé virtuóz. De nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire jó náluk az előadás „balansza”. Rácz Márton karmester mindent egyensúlyban tart, mindenki tudja, miért van ott, képességeihez mérten mindenki ugyanazért dolgozik, és ez elmondhatatlanul sokat jelent.

Mindezzel a Cantemus Kórus tökéletesen „kompatibilis”. A hangzás ugyan kevéssé tömör, a mély szólamok pedig talán még kevésbé átütőek, mint amikor Nyíregyházán utoljára hallottuk őket, de mindezt most egy mise közreműködőjeként produkálják, és így ők is egészen jól illeszkednek az összképbe. Nem tudom, mennyit próbálhattak együtt a kamarazenekarral, vélhetően nem sokat, de az említett egyensúlynak tökéletes részei voltak.

De legjobban a négy szólista varázsolt el.

Egy szoprán korára még csak utalnom sem illenék, de pontosan tudom, hogy harminc éve csodálkoztam rá Zádori Mária képességeire, és most – elvileg – arra kéne rácsodálkoznom, hogy még most is milyen jó. Azért nem teszem, mert most kezdem megérteni, hogy Zádori eddig sem a hangszálaival hódított. A zeneiség és az intelligencia viszont egyáltalán nem kopik.
Schöck Atala hangszíne és zeneisége is nagyon szép, a két férfi pedig valószínűleg a legjobbat teszi, amit ebben a helyzetben tehet. Egy operában esetleg erőlködniük kell, hogy meglegyen egy szerep súlya, itt viszont nem kell – és nem is teszik.

Szeretem Haydn sziporkázó, mégis szelíd, egyszerre humoros és bölcs zenéjét, és hálás vagyok az egész gárdának, hogy most ilyen színvonalú előadásban élvezhettem.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.