Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Bronzba öntött forradalmak (Chopin-mazurkák / Szilasi Alex)

2009-04-14 08:00:00 Balázs Miklós

Chopin-mazurkák / Szilasi Alex CHOPIN: Mazurkák
Szilasi Alex – zongora
Hungaroton
2 CD
HCD 32469-70

Sejtettük: nem készülhet el egyik napról a másikra egy igényes kivitelű és alaposan megszerkesztett Chopin-lemezösszkiadás. A tavalyelőtt indult, tizenkét kötetre tervezett széria még mindig csak a második etapjánál tart, pedig lassan nyakunkra hág az évforduló, a Chopin-bicentenárium.
Az első kötetet (a keringők felvételét) jómagam remekül sikerült kiadványként aposztrofáltam és több mint bíztató kísérletnek ítéltem annakidején, mi tagadás, nemritkán késhegyig szaladó vitát provokálva kollégáim és köztem. Ma is úgy gondolom, jó lemez született a keringők felvételével, és éppen ezért várok hasonlóan meggyőző folytatást a most megjelent Mazurkák-album kapcsán.

Nem tartozom az elkötelezett Steinway-hívők táborába. Sőt. Kifejezetten szeretek több- és sokféle zongorahanggal megismerkedni (nemcsak élőben, de természetesen lemezen is), s a szokásos Steinway-uniformis helyett – nem elvitatva persze a patinás zongoragyár munkáinak érdemeit – kimondottan élvezem, ha egy jól megépített Yamahát, Kawait vagy Faziolit hallok avatott ujjak alatt muzsikálni. És persze így vagyok a Pleyel-zongorákkal is: gyönyörködtet a hangjuk. Hiszem, hogy egy jó előadásnak igenis lehet alkotó részese egy jó hangszer is, nemcsak a felkészült pianista.

Jelen esetben egy koros, vagyis mintegy százhúsz éves instrumentumról, egy Pleyel Concert Grandról kell beszélnünk, ezen készült a mazurkák jelen hangfelvétele, ahogyan a korábbi keringő-lemez is. Hogy az "Öreg Hölggyel" való stúdiómunka okozott némi vesződséget a felvétel készítőinek, arról a Zeneszalon portál hírei tájékoztatnak.

Ha létezik klasszikus Pleyel-hangzás, akkor ezen a lemezen ezt hallani. Ha leírom: bronzszínű hang, bizonyosan magyarázkodásra kötelezem magam. Kellemesen meleg, nem túl telt, de színgazdag és egyenletesen puha a Pleyel-zongorák hangja. A basszus lágy és elomló, a magasaknál nyoma sincs a fémes íznek, ehelyett olvadékony és érzelemgazdag zengésű, a középtartomány kissé fakó és dinamikátlan ugyan, de gyönyörű hangszíneket produkál. Nyomát sem találni itt a modern zongoráknál hallható kemény, harsány és vaskos intonációnak.

Szilasi Alex hallhatóan pontosan tudja, milyen hangszer „dolgozik” a keze alatt, és ennek megfelelően állítja sorba az opusszámmal ellátott Chopin-mazurkákat. Játékából szinte teljesen hiányzik a – negatív értelemben vett – művészi önkifejezés. Ezek a mazurka-olvasatok legelőször Chopinről szólnak, a Nyugatra szakadt, de vérében ős-keleti fiatalemberről, azután a megkapó orgánumú Pleyel-hangszerről, s csak harmadsorban az előadóról.
Mert Szilasi mintha csak a háttérben rejtőzne, valahol mélyen az újra és újra megszülető és elhaló zongorahangok mögött. Zongorázása sokszor már túl van azon, amit „visszafogottan elegánsnak” szokás nevezni: az előadó itt szinte észrevétlen, a művek mintha a saját útjukat járnák, semmiféle referenciát nem mutatva a zongorista irányába. Távolságtartónak tetsző, de korántsem hangulattalan előadások ezek, végletesen higgadtak, de cseppet sem érzelemszegények. Az érzelmeket rendre meg-megérezni a félhangok lecsengésében, az apró dinamikai árnyalatokban, a következetes billentéstechnikában.

Szilasi nem egy Vologyosz vagy egy Pletnyov extravaganciájával vág a billentyűk közé, az ő játéka éppen az előbbiek játékmódjának tagadását vallja; nem tartozik a „kiválasztottak” közé, akik az elhivatottság tüzétől hajtva csépelik széjjel milliós hangszereiket. Szilasi a teremtő elmélkedés és az epikus történetek jólfésült polgára: a népnemzeti-hazafias jelleg nála még stilizáltabban vannak jelen. Ódon bronzba szorítottak, egyszínűek, sokszor csaknem mozdulatlanok ezek a mazurkák, de egyszerűségükben, kifejezéstelenségükben is monumentálisak.

Nem a zajos utcák forradalma ez, nem a zászlóégetések, kukaborogatások kora. Ez a szalonok abszintillatú revolúciója, a nehéz brokátfüggönyök mögé rejtőző, sápadt és szemérmes műkedvelők sóhajai, hosszan dúdolt, nemesen zengő táncritmusokba oltva. Nem is a tett maga, csak halkan elregélt, régimódi történetfoszlányok.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.