Miért? (Chopin / Pollini)

CHOPIN:
Ballade no. 2 in F major, op. 38
4 Mazurkas op. 33
3 Waltzes op. 34
Impromptu no. 2 in F sharp major, op. 36
Piano Sonata no. 2 in B flat minor, op. 35

Maurizio Pollini – piano

Universal / Deutsche Grammophon
477 7626

Ugyan különbözőképpen teszem fel magamnak a kérdést immáron negyedik hete az írás apropóját adó lemez létrejöttének okairól, a lényege a fenti öt betűben kifejezhető, és sajnos nem találtam pozitív választ rá. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a világ nem lett több a szóban forgó lemez megszületésével. Itt rögtön ellent kell mondanom magamnak: abban az értelemben természetesen nincs igazam, hogy mégiscsak eggyel több produktum szélesíti a piacot, de ezzel körülbelül minden jót elmondtam róla, ennyi erővel egy jól sikerült zeneakadémiai növendékkoncertet is rögzíthettek volna, ott minden bizonnyal több figyelemreméltó momentumot hallhatna az ember.

Igazán a koncepciót nem értem/érzem, milyen is az olasz zongorista által felvázolt Chopin-portré, mert amit előadása hallani enged, az nem igazán árulja el: poétikusnak nem elég poétikus, szentimentálisnak nem elég szentimentális, drámainak nem elég drámai és így tovább. A Deutsche Grammophont sem értem, mi vitte rá, hogy erre a felvételre felkérje Pollinit, mert ez nem az a lemez, amivel a konkurenciát csődbe lehet kergetni, vagy mondjuk gazdasági világválságot lehetne átvészelni.

No, szó nincs arról, hogy a felvétel hallgathatatlan lenne, azért az előadó neve jól cseng a szakmában. Éppen emiatt a mérce is magasabb: világhírű művésztől az ember többet vár a hangok megfelelő sorrendű, s ha a helyzet úgy hozza, igen virtuóz lejátszásánál. Sőt, ha az ember azt is figyelembe veszi, hogy ez a művész erősen közeledik a hetedik ikszhez, még akár olyan elvárása is lehet, hogy kihallja az idősödő zongorista korából fakadó letisztult, összegző interpretációját, pláne ha éppen Chopint játszó Polliniről van szó.

De hiába minden, nem hallja ki. Bár igazságtalan vagyok egy kicsit, mert mégiscsak hallható a letisztultságnak nyoma, csak éppen a színgazdagság terén, ami egyáltalán nem biztos, hogy erény.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy (számomra) alapdolgok hiányoznak – érdekes módon itt is elmondható, minél hátrébb van egy darab a lemezen, annál kevesebb. Az F-dúr balladának nincs meg a jellegzetes 6/8-os lüktetése, a csúcspontja nem épül fel, így nem is lehet kellő kontrasztú a befejezése, ellenben a lassú részben kiválóan lehet hallani, mit játszik a bal kéz hüvelykujja, egyáltalán: a hangzásarányok kissé zavarosak.

A mazurkák túlságosan „elméleti jellegűek”, a tánc karaktere és formai felépítése háttérbe szorul, például nem egyszer a mazurkára oly jellemző nyújtott ritmus tizenhatodján lassít Pollini, így azt szépen „kivasalván”, éppen egyik legfőbb ismertető jelétől fosztja meg.

A keringőknél már csak a színgazdagság hiányzik, s helyenként az intim hangvétel. Az utolsó két darabnál is a – nem jó értelemben vett – józan, vagy talán inkább távolságtartó, hűvös hangvétel a leginkább feltűnő, noha a zongorista szuszogása-sziszegése ennek ellentmondani látszik. Vagy inkább hallatszik.