Összjáték, nagykönyvből (Ránki és a Telekom Beethoven-koncertje)

2008. október 14.
Zeneakadémia

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Vez.: Keller András

BEETHOVEN:
C-dúr zongoraverseny, Op.15
II. (D-dúr) szimfónia

Nem volt ugyan hibátlan a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Beethoven-estje, de olyan csodás zenei élményt nyújtott, ami pillanatok alatt feledtetett minden apró bakit. Mert ezen az estén nem csupán hangok egymásutánját hallottuk több-kevesebb sikerrel megszólaltatni, de ötletes, mondanivalóval, érzelmekkel teli, a közönséget is magával ragadó lelkes zenélés tanúi lehettünk a Zeneakadémia nagytermében.

Ránki Dezső zongorázását szavakkal leírni meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az, hogy végtelenül okos, lenyűgözően professzionális minden megmozdulása, szinte már unalmasan hangzik. Viszont igaz. Ahogy az is igaz, hogy ujjai alatt varázslatosan cseng a zongora. Amellett, hogy mesterien fog össze nagyobb íveket, elképesztően izgalmasan old meg apró motívumokat. A figyelmes hallgató így aztán nem tehet mást, kénytelen egyik ámulatból a másikba esni. A nagy lélegzeteken, nagy íveken belül gyönyörű részletek bújnak meg. Akár ha egy tájképet szemlél az ember, s elsőként az összhatás keríti hatalmába, a kompozíció egészének nagyszerűsége, majd fokozatosan vesszük csak észre a kisebb részleteket. A fák lombjában a leveleket, a víz hullámzását, a fűszálak karcsúságát, vagy a fények különös játékát. A különbség csak az, hogy egy képpel ellentétben a zenei élmény pillanatai oly gyorsan tűnnek el, hogy ha lemaradunk valamiről, nem csíphetjük el többé.

A zenekar és a szólista kommunikációja mindenképp említést érdemel. Azt nem állítom, hogy nem voltak hibák. Azt sem mondhatom, hogy mindig mindenki időben volt a megfelelő helyen. De azt viszont kijelenthetem, hogy a zenekar Keller András irányításával minden igyekezettel azon volt, hogy kövesse a szólista elképzeléseit, hangulati, dinamikai, tempóbéli váltásait. Ez többnyire meg is valósult. Talán a második tételben időnként kicsit sok volt a zenekari hangzás. Lehetett volna még halkabb, még finomabb egy-két pillanat. A tűnődő, csodaszép tétel azonban – nem utolsósorban a szólista és a karmester kiváló kommunikációjának köszönhetően – így is magával ragadó volt. És hát ezek után nem is tudom, mit mondhatnék a harmadik tételről. Pörgő, lendületes, humoros, játékos, rendkívül energikus. A megérdemelt siker nem maradt el, a ráadás viszont igen. De, azt hiszem, ez rendjén is volt így. Kár lett volna bármi mással kisöpörni a fejünkből a zongoraverseny élményét.

Mindezek után erős bizalommal tekintettem a szimfónia elé, s nem is kellett csalódnom. Már a lassú bevezetés is ígéretesen kifejező volt, aztán az Allegro con brio duzzadt az energiától. A zenekar és karmesterük összjátéka meglepően sokat fejlődött az utóbbi időben. Nem csupán – sőt, nem elsősorban – a technikai javulásra gondolok. Számomra most a legszembeötlőbb változás a zenészek közti kommunikációban, a lelkesedésben, a zenei folyamatban való aktív részvételben jelentkezett.

A második tételben éreztem leginkább az együttes tagjainak példaértékű egységét. A Larghetto érdekfeszítő beszélgetéssé fejlődött. A különböző szólamok egyaránt nagy figyelmet fordítottak az apró motívumok megformálására, de a gondos hangképzésre is. Izgalmas volt a fúvósok és a hegedűk kifejező, gyöngéd párbeszéde, ahol a hegedűszólam meglepően szép hangszínnel szólalt meg. Kiválóan játszott az együttes a dinamikával is. A pianók valóban pianók voltak, születtek sóhajszerű crescendók, gyönyörű diminuendók, valóban minden pillanatnak sikerült értelmet adni.

A Scherzót leginkább vidáman játékosnak tudnám jellemezni, ami talán a legjobb, amit el lehet képzelni egy scherzo esetében. A negyedik tétel aztán végképp lenyűgözött, mert egy pillanatig sem szűnt meg izgalmasnak lenni. A szeszélyes hangulatváltozások, a feszes tempó, a főtéma remekül megszólaló szökdécselő ritmusai mind-mind a feszültséget, az izgalmat erősítették. Ilyen nagyszerű pillanatokban válik teljesen egyértelművé, milyen fontos is az, hogy egy zenekart olyan karmester irányítson, akinek határozott elképzelései vannak az előadandó zenéről, pontosan tudja, mit akar hallani, s nem utolsó sorban olyan kapcsolatot képes kialakítani a zenészekkel, hogy ezeket az elképzeléseket közös munkával életre is tudják kelteni.