Erő és virtuozitás (Alekszej Vologyin zongoraestje)
2008. szeptember 24.
Zeneakadémia
Alekszej Vologyin – zongora
SCHUBERT: Impromtu, D 935 No.1
BEETHOVEN: Sonata, Op.111 No.32
RAHMANYINOV: Six Moments musicaux, Op.16
STRAVINSKY: Trois mouvements de „Pètrouchka”
A harmincegy éves szentpétervári zongorista öt évvel ezelőtt nyerte meg Zürichben az Anda Géza-versenyt, és tényleg tud zongorázni. Ha ezt előre tudatom, nem hiszem, hogy poéngyilkosságot követek el. A kérdés csak az lehet ilyenkor: mennyire? Hiszen ma már nagyon sokan tudnak nagyon jól zongorázni, de ez nem jelenti azt, hogy az igazi óriások száma is számlálhatatlan lenne. Jönnek a fiatalok, sokan éppen Oroszországból, tényleg elképesztő manuális teljesítménnyel kápráztatnak el minket, azután tovatűnnek, és nem is biztos, hogy ők jönnek vissza, hanem egy újabb, hozzájuk hasonló fenomén. Pedig azt sem lehet róluk mondani, hogy egy-két mutatvánnyal vége a tudományuknak, hiszen zeneileg is képzettek. Egy ilyen műsor is, amilyet Vologyin összeállított, pont azt akarja bizonyítani, nem csak egy virtuóz, hanem egy elmélyült zenész ül zongorája előtt a színpadon.
Schubert f-moll impromtujével kezdett, és pontosan az jött ki végeredményül, ami a fentebbi megállapításokból összeadásuk után várható: egy olyan előadás, amelynek minden eleme előre elgondoltan úgy szólal meg, ahogyan azt egy olyan kéztől elvárhatja tulajdonosa, amely számára nem létezik nehézség. Nem csak hangözönről van itt szó, hiszen ilyen szempontból nem kíván sokat a Schubert-darab, de Vologyin a hangszínek megjelenítése, avagy a dallamformálás terén is bizonyította, fel tudja idézni nekünk Schubert világát. Amiből kevesebbet adott, az a saját víziója a nagy zeneszerzőről.
De nem is Schubert volt a fő szám az első részben, hanem a nagy-nagy szonáta, a Beethoven Op.111. Félelmetes energiákat vetett be a művész az első tételben. Fenségesen dübörögtek a basszusfutamok – Vologyin szándéka az lehetett, hogy megmutassa e Beethoven-tétel elsöprő erejét, bár ez csak néhány melléütéssel sikerült. Viszont – ahogyan azt kell – meglejtően lágyan formált volt az Arietta, erre építhette tehát koncepcióját a zongorista: a két hatalmas, ellentétes zenei anyag lehető legkiélezettebb szembeállítására. De a lassú tételen belül is törekedett az eltérő textúrájú variációk különböző világának hangsúlyozott megjelenítésére, így a szonáta egy szép előadásával lettünk gazdagabbak.
Mindabból, amit az első részben produkált Vologyin, az volt várható, hogy azokban a pillanatokban fog igazán magára találni, amikor Rahmanyinov zenéjét játssza, és ez így is lett. A virtuozitás magától értetődő eleme volt játékának, de a teljes körű zenei megvalósítás sem szenvedett csorbát az eltérő világú rövidebb-hosszabb karakterdarabokban.
Az igazi fény, amiért érdemes volt a koncertre elmenni, a Petruska zongoraváltozatában ragyogott fel azon estén. Félelmetes technika, a színek, effektusok, dinamikai és témaváltások a nagyzenekar illúzióját keltően hagyták el a kalapácsok ütése nyomán a húrokat. Az a hosszú érési folyamat, amelynek végén nem csak egy elképesztő technikájú, és a választott zenei stílusokban igazán elmélyült, újraalkotó művészként üdvözölhetjük Vologyint a pódiumon, még nem zárult le, de mivel a pianista láthatólag nem elégszik meg az üres, zongorahuszár címkével, bizonyosan eljön majd annak is az ideje.