Hát ezért Hegymagas (A Rondino Fesztivál zárókoncertje)

2008. augusztus 3.
Hegymagas
Katolikus templom

Horváth Béla (angolkürt)
Csordás Klára, Potyók Dániel (ének)
Rondino Együttes
UMZE Együttes

GÉMESI GÉZA: 2x75
SEREI ZSOLT: „...stets blickend in die Höh”
MAHLER-SCHÖNBERG-RIEHN: Das Lied von der Erde

Gémesi Géza azt állította, elég szétnézni a faluban, hogy megértsük, miért pont Hegymagason van a Rondino Fesztivál.
Úgy gondoltuk, ezt nem minden olvasónknak áll módjában ellenőrizni, így mi magunk mentünk oda, hogy legalább a zárónapról beszámoljunk.
Jelentjük, hogy mi már valóban értjük, hogy miért pont Hegymagas, de ezt a „misztikus megvilágosodást” racionális érvekre fordítani nekünk sincs módunkban, pedig töprengtünk rajta eleget.

A kis templomot megtöltő közönség szép hányada tűnik ismerősnek. Sokukat láttam már UMZE-koncerten, vagy más zenei eseményen. Úgy látszik, a többség hozzánk hasonlóan a fővárosból érkezett. Rosszmájú vagyok, de az jut eszembe, mi lenne, ha mondjuk a Városligetben, vagy a Margitszigeten lenne ez a kortárszenei dzsembori, és a megtakarított útiköltséget becsületesen leperkálnánk a szervezőknek? Talán nem lenne olyan nagyon deficites a vállalkozás, sőt, esetleg futná arra is, hogy azt a néhány hegymagasi érdeklődőt is ebből utaztassuk „álé retúr”.

Már csak az a kérdés, hogy mi magunk elmennénk-e, ha nem kellene érte ennyit utazni? Mert a távolság most nemhogy hátrány, hanem ellenkezőleg, komoly vonzerő.
Végig lehet csorogni a Balaton-felvidéken! El lehet vegyülni a lenézett – mégis nagyon szórakoztató – parti bazársoron, és ebédelni is megállunk valahol. (Még, hogy valahol? Alig várjuk, hogy ismét leteszteljük azt a pizzériát, ahol tavaly komoly meglepetést szereztek nekünk egy olyan szardíniás, márványsajtos pizzával, amin a külön-külön is markáns ízű összetevők váratlan harmóniáját azóta is emlegetjük.)

Mintegy húsz kilométerrel később váltunk egy-egy háromszáz forintos jegyet, hogy felmászhassunk a Szigligeti várba. Büszkén vezetem körbe a feleségem, és mindvégig próbálok úgy tenni, mintha egyedül tőlem kapná a káprázatos kilátást. Az utolsó kilométereken már arról beszélünk, hogy akármelyik modern komponista jól kösse fel, ha ezek után el akarja rontani a napunkat...

És valóban nem romlott el a napunk, sőt, egyszerre élvezhettük a kortárszenei koncertek összes erényét. Érdekes és izgalmas, tanulságos és szép este volt.

Gémesi Géza 2x75 című opusza alkalmi szerzemény egy barát 75. születésnapjára. Bizonyára ezért is tartott körülbelül 75 másodpercig. Gratulálunk, de a darabra mi sem szánunk kétszer 75 betűnél (sokkal) többet.

Viszont Serei Zsolt „...stets blickend in die Höh” című művét nagyon komoly figyelemmel hallgattuk végig. A kvázi angolkürt-concertino hangszínkezelése tűnt igazán egyéninek. Az angolkürt szinte bármilyen nagyzenekari szövetből képes kiszólni – ezért is alkalmazzák szívesen szólószerepben –, Serei azonban különös kamarazenekarral kísér. Mintha elektronikus effektek szólnának, de azért az igazi ütők (például a gyakran használt gong) sokkal jobban szólnak, mint akármilyen szintetizátor, meg ringmodulátor.
Tetszik, de támadt egy olyan gondolatom, hogy ha a kompozícióban rejlő lehetőségeket az előadók (még) jobban kihasználták volna, akkor nem csak izgalmas, hanem kifejezetten szép zeneművet ismerhettünk volna meg. A műsorlap szerint az „új változat” ősbemutatóját hallottuk. (Az előző az Olasz Intézetben volt tavaly.) Sok az új mű, tudom, hogy nem egyszerű, de egynéhányat jó lenne többször, lehetőleg különböző előadásokban is megszólaltatni és meghallgatni, hogy még inkább kibontakozhassanak. Például ez a Serei darab egyértelműen ilyen.

Jobban féltem a „redukált” Mahler-előadástól, de félt volna bárki más is, akihez ennyire közel áll az eredeti változat. A félelmet aztán felváltotta a csodálat. Igaz, nem annyira a hangzástól voltunk elragadtatva, de Schönberg zsenialitása még nyilvánvalóbbá vált számunkra – ha ez egyáltalán lehetséges. A kamarazenekar mindössze néhány hangszeren az eredetinek nem csupán egy primitív, egyszerűsített vázát szólaltatta meg, hanem a „lényegét”. Úgy, ahogy a pásztázó tekintet megpihen itt-ott, hogy részletesebben is fókuszába vonja, megvizsgálja a fontos dolgokat. Ez nem illúzióteremtés, pontosabban nem csak az. Olyan új művet ismerhettünk meg, amiből – hogy Mahler hangszerelő zsenialitásáról is essék szó – csak a nagyzenekar finom puhasága hiányzott helyenként.

Csordás Klára sajnos nem a régi. Hangja csak egy viszonylag szűk tartományban működik kifogástalanul, fölötte-alatta hallhatóan küszködik. Potyók Dánielt viszont inkább csak sokallottam. A kis templom viszonylag szűk légterében a kevesebb több lett volna.
De azért arról szó sincs, hogy bármelyikük rossz lett volna, sőt, mindent egybevéve figyelemreméltó és szép előadás volt.

Az UMZE működésével, minőségével, egyáltalán létével viszont egyszer sokkal bővebben kellene foglalkoznunk. Megérdemelnék, mert komoly erősségei ők a hazai zeneéletnek, s ezt ezen a koncerten is bizonyították.

Hazafelé gurulva már nem gondolkodunk azon, hogy miért pont Hegymagasra kellett elmennünk egy jó koncertre. Ez az esemény így volt minden részében hiteles, kerek, és teljes. Ha ehhez Hegymagasra kell mennünk, akkor oda – de a világ végére is...