Modern és kortárs (Monteverdi és Eötvös a Katona József Színházban)
2008. május 31.
Katona József Színház
MONTEVERDI:
Arianna panasza
A könyörtelen lelkek tánca
Arianna, Első lélek: González Mónika
Vénusz: Németh Judit
Plútó: Jekl László
Company Canario táncegyüttes
Savaria Barokk Együttes
Vez.: Németh Pál
Rendező-jelmeztervező Moldován Domokos
EÖTVÖS PÉTER: Madrigálkomédiák
Budapesti Tomkins Énekegyüttes
Vez.: Dobra János
Rend.: Halász Péter
Monteverdi nem obskurus alak, akinek műveit valahonnan a múlt homályából felbukkanva, megszállott régizenészek által fel-felélesztgetve kellene megszólaltatni. Nagyformátumú alakítója ő a zenetörténetnek, ugyanakkor művei valóban csak akkor szólalnak meg igazán élvezhetően, ha a korabeli stílussal legalább alap-, de inkább középfokon tisztában lévő előadók vállalkoznak megszólaltatásukra. Akkor azonban egy minden különösebb áttételezés nélkül élvezhető, rendkívüli hatású nagymester, pontosabban az egyik legnagyobb mester ma is élő-ható színpadi figuráival találkozhatunk. Kár hogy nagy művei is (a három opera és a Vespro) csak nagyon-nagyon alkalmi vendégek egyre inkább szegényedő műsorú régizenei koncertéletünkben.
Moldován Domokos és az ő kamaraoperája szinte egyedüliként tesz azért, hogy a nagy zeneszerző művei viszonylag rendszeresen színpadra kerüljenek honi helyszíneken. A L’Arianna című opera elveszett, csak az Arianna (Ariadné) panasza címen ismert ária maradt fenn belőle lelkes mantovai zenebarátok másolataiban.
González Mónika megejtő szomorúsággal adta elő a halálra készülő hősnő panaszát, a stílusismerettel sem volt baj, kicsit határozottabb lehetett volna az indítás, a „Lasciate mi morire” szavak még a visszatéréskor sem hangzottak igazán felszólításnak. A continuo csoport (csembaló, orgona, lant) azonban kellően felkészült volt, itt is és a másik Monteverdi-műben is.
A könyörtelen lelkek tánca afféle miniopera, mintegy félórás. Jól elveri a port azokon a mantovai asszonyokon, akik visszautasították szeretőjüket, férjüket.
Jekl László Plútója hatásos volt, elhittük, az alvilág fejedelme csakolyan könyörtelen, mint az asszonyok, akiket végül birodalmában tartott, kár hogy a legmélyebb hangjai mögül elfogyott a tartás. Németh Judit képes volt hangjával és stílusban Monteverdihez alkalmazkodni, meggyőző volt a szerelemistennő szerepében. González Mónika pedig jóval határozottabban szólalt meg itt, mint Ariannaként. A kontratenor, Hegyi Barnabás szépen és jól, de különösebb drámai megjelenítő erő nélkül énekelt.
Eötvös Péter híres Gesualdo-madrigálok szövegeire írt új zenét. Most, ahogy Dobra János mondta, „technikai okok miatt” a három helyett csak kettőt hallottunk a komédiákból. A cím kétértelmű, a madrigálkomédia önálló drámai műfaj volt, ahol az egyes szereplőket kis madrigálkórusok jelenítették meg. Itt is kisebb csoportokra osztódott a nagykórus, de inkább komikus madrigálokról van szó, bár mivel a Moro lasso elmaradt, nem tudom, hogyan jönne ki a végeredmény. A szereplők előtt nagy fehér táblákon korabeli, rajzolt figurákat láthattunk, csak mindenféle kalapokat viselő fejük látszott ki mögülük.
A Gáláns rovarok szövege természetesen adta magát a tréfás zenei megjelenítéshez. Szaggatott kiáltások, zümmögések stb., sok bohóckodás a táblák mögött: kis zenei tréfát halottunk, láttunk. Hasonló volt a Lakodalmi madrigál is, noha több hagyományos zenei elemet tartalmazott. Előttük, a hiányt pótlandó és az időt kitöltendő – öt-hat percesek ezek a komédiák – halottunk még három madrigált: egyet Monteverditől (Lasciate mi morire), egyet Marenziótól (Halász Péter emlékére) és egyet Gesualdótól (szerencsére nem a Moro lassót).
Az együttes tisztán énekelt, a régi darabokban kissé sok vibrátóval, de kifejezően. Nagyon jól küzdötték le az Eötvös-zene nehézségeit, miközben „felszabadultan” kellett komédiázniuk.
Tartalmas és szórakoztató este volt ez, bár azt hiszem, csupán az előre meghirdetett művekkel kissé rövid lett volna.