Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

\"Magamat szinte soha nem érzem túl jónak\" (Mester Viktória)

2008-05-30 09:25:00 SzJ

Énekelt Dorabellát, Carment, fellépett barokk művekben és 20. századi operákban is. Ezen a hétvégén Miskolc után Budapesten is bemutatkozik Olgaként az Anyeginben.

\"Mester    - Az utóbb években a neve vagy egy tucat produkció kapcsán bukkant fel, és valamennyi recenzióban pozitív felhanggal említették meg. Írtak már önről rosszat?

   - Nem tudok róla.

   - Amúgy olvassa a kritikákat?

   - Van, mikor olvasom, van, mikor nem. De általában valaki úgyis fölhív, és akkor ránézek, mert azért csak izgatja az embert kicsit, hogy milyen visszhangja van.

   - A repertoárja igencsak széles, a barokktól Mozarton, Puccinin keresztül Ullmann lágeroperájáig. Mennyire nehéz váltani a stílusok között?

   - Ha ezek gyorsan jönnek egymás után, akkor nem könnyű. Például tavaly, amikor a Miskolci Operafesztiválon énekeltem a Kékszakállúban, egy hétre rá már bemutattuk Rameau-tól az Artemis diadalát. Sőt, a Kékszakállú után egy nappal szabadtéri Carmen-koncertet adtam. De ilyen volt az idei márciusom is, énekeltem Puccini Edgart, Pfitzner Palestrinát a Tavaszi Fesztiválon, Pillangót Miskolcon, és még volt egy Purcell-koncert is a Mátyás-templomban. És ez is két hét leforgása alatt. A hónap végére kicsit fáradt voltam...

   - Meddig lehet ezt így bírni?

   - Most még a fiatal szervezetem azt mondja, hogy gyerünk, még, még. De a fáradtságot már érzem, pláne így évad végén. Szeretnék egy kicsit pihenni, de hangsúlyozom, hogy ennél fantasztikusabb dolog nincs, mikor dolgoztatják az embert, mert ha tisztességesen elvégzi a feladatát, akkor utána újra hívják. Ez rendben is van, csak az agyammal kellene most már kontrollálnom, hogy mit, mikor, merre. Mert jó sokat dolgozni, de még jobb lenne sokáig dolgozni. Ezt a tempót csak egy darabig lehet bírni. Hiszen könnyű azt beírni a noteszbe, hogy persze, van két hét a két bemutató között, na de ha a próbák egyszerre zajlanak, két különböző világba kell beilleszkedni, és még utazni is kell, az kemény. Mint például a miskolci Carmen és a Mozart-maraton esetében.

   - Mondott már nemet felkérésre?

   - Persze. Többször is.

   - Egyeztetési problémák, vagy nem megfelelő szerep miatt?

   - Szerepek terén nem kerestek meg nagy butaságokkal, talán egyszer volt, hogy azt mondtam, köszönöm, de tisztában vagyok a korlátaimmal. Úgyhogy általában az időhiány okoz problémát. Miskolcon sajnos nem tudom elvállalni jövőre a Sevillai borbélyban Rosinát, mert még nem látom tisztán a következő évadomat. Inkább óvatos vagyok, és azt mondtam, hogy keressenek mást. Most pedig egy Olasz nő Algírbant kellett lemondanom, pontosan amiatt, hogy az Anyegint dupla szereposztással kell próbálnom és játszanom, mert szegény Gál Erikának szétment a térde.

   - Vannak olyan szerepek, amelyekkel még nem keresték meg, de nem bánná, ha ez megtörténne?

   - Persze. De szeretnék fejlődni azokban a szerepekben is, amelyeket már énekeltem. Jó lenne a Dorabellát később, érettebben elővenni. A Kékszakállúval is várok most legalább öt évet, hogy jobban érjem bennem, mert az egy nagyszerű kísérlet volt, sok minden összejött benne, de érzem, hogy még nem értem meg igazán a dologra. Amit nagyon szeretnék elénekelni, az Charlotte a Wertherből. És nagyon későn fog jönni, illetve nagyon sok gyakorolnivaló van még vele, de nagy álmom Santuzza is. Verdi-főszerepekről nem beszélek, mert azokkal még csak tanulás szintjén sem merészelek foglalkozni.

   - Dorabella és Judit csak fejlődést kíván, vagy javulást is? Egyáltalán: mennyire elégedett azzal, amit eddig letett az asztalra?

   - Én magamat szinte soha nem érzem túl jónak. A pillanatokat megérzem, hogy na, ez szép volt, ez működik. A többségünk szerintem nincs megelégedve a teljesítményével, mert tudja, hogy mikor érzi jól magát, mikor fürdik egy szerepben. Mivel sok mindenre kell koncentrálni az előadáson, szerintem nagyon kevés ilyen pillanat adódik, és olyan isten áldása az, amikor egyszer tényleg úgy tud az ember a színpadon létezni, hogy már átfolyt rajta a szerep, és ő eggyé vált a figurával. Éreztem már azt, hogy pocsék vagyok. Nem is. Inkább azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Judit például ilyen volt, de lehet, hogy a szerep miatt. Ugyanis az egy nagyon-nagyon kicsavarós szerep. Az ember áll a próbaidőszak kellős közepén, és egyszer csak úgy keserű szájíze lesz, és azt érzi, hogy tök üres. Mert valahogy kicsavarta a szerep. Bartók tudott valamit, a fene egye meg.

   - Az előadáson is ezt érezte, vagy csak a próbafolyamat alatt?

   - Az előadáson kifejezetten. Addigra teljesen gyönge lettem. De hangsúlyozom, biztos a szerep miatt.

   - Korai volt? Mondta, hogy félre is teszi egy picit.

   - Lehetséges. De érdekes, hogy nagy erővel indultam neki, mert amikor még csak zeneileg kezdtük el próbálni, nagyon jól ment. A hangok a helyükön voltak, nem volt sem magasságprobléma, sem mélységprobléma. Aztán valamitől egyszer csak elpattant egy húr, amit nem tudok megmagyarázni. Ez valószínűleg az a helyzet, amikor a zsiger még nem készült föl. Az ember azt hiszi, hogy tudja, de valami nem smakkol, a szervezet tiltakozik valami ellen. Szerintem nem emésztette meg a gyomrom a Juditot, meg az egész történetet. És az volt az egészben a furcsa, hogy benne voltam, de mintha egy másik vonaton ment volna el az egész. Olyan fura dolog, kettős élmény volt.

   - Csak ön érezte így, vagy kapott visszajelzéseket is, hogy ez lejött a színpadról?

   - Megjelent egy kritika, amelyben azt írták, hogy sem színészileg, sem hangilag nem vagyunk még érettek (Bretz Gábor volt a partnerem), de előrevetítették, hogy jó Judit lehetek később. És én ezzel abszolút egyetértettem, tudtam, hogy bennmaradt valami. Viszont az énektanárnőm, Andor Éva zokogva borult a nyakamba. Pedig Éva nénit soha nem láttam sírni, és tudom, hogy ha nem vagyok jó, ő aztán megmondja mindig. Többektől hallottam, hogy ilyen jó előadást még nem láttak a Kékszakállúból, ugyanakkor volt, aki azt mondta, hogy \"hát nézd, engem egy lepedővel nem lehet megvenni, milyen Judit volt ez?\".

   - Ezt akár meg is spórolhatta volna, ha a musicalstúdióban marad. Ha jól tudom, ott indult a pálya.

   - Amikor érettségiztem, még nem éreztem az erőt magamban, és nagyon kevés önbizalmam is volt, úgyhogy nem felvételiztem a Zeneakadémiára. Fülembe jutott viszont, hogy tartanak pótfelvételit a Toldy Mária Musicaltanodában. Úgy gondoltam, na, hát próbáljuk meg. Felvettek, és ott voltam kemény fél évig. Ennek a musicalstúdiónak köszönhetem, hogy a következő évben fölvettek a Zeneakadémiára.

   - Megszerezte a színpadi rutint, fejlődött a mozgáskultúrája...

   - Hát nem. Semmi ilyesmi nem történt, ugyanis nem jártam be. Nem szerettem azt az egészet. Nem voltam közéjük való. Nem azért, mert ők annyira rosszak, hanem mert annyira mások voltunk. Viszont ott tanított Kővári Judit, aki most már nagyon nagy név a musical szakmában. Kérdezte, hogy mit keresel te itt? Mondtam, hogy én sem tudom pontosan, csak valahová jönni kellett. Úgyhogy elkezdett magánórákat adni nekem.

   - Fél év múlva pedig már következett a Rádiókórus, majd a Nemzeti Énekkar.

   - A Rádió Énekkarában csak kisegítettem egyszer, amikor Solti Györggyel előadták Berlinben a Cantata profanát, meg a Psalmus Hungaricust. Oda Kővári Judit ajánlott be. A Nemzeti Énekkarba már felvételiztem, Antal Mátyás meg is kínált egy állással. Annak nagyon örültem, de hamarosan ott kellett hagynom őket, mert fölvettek a Zeneakadémiára. Pedig ott jól éreztem magam, és nagyon hasznos is volt az az idő, mert miközben tovább tanított Judit, a kórusban megtanultam, hogy milyen \"kamarázni\". Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember ne csak szólóban tudjon énekelni.

   - Miskolc hogy jött?

   - A Zeneakadémián Kovalik Balázs osztályába jártam. Fodor Gabival utolsó évesek voltunk, amikor Balázs felkért minket a Miskolci Operafesztivál Anyegin-előadására. Gabi énekelte Tatjánát, én Olgát. Két kis megszeppent madárkaként mentünk a fesztiválra, a nagy \"nevek\" mellé, és ez nekünk óriási dolog volt. A színház egyből át is vett minket a következő évre, csak Gabi nem tudott jönni, mert babát várt.

   - A Carment már automatikusan megkapta?

   - Nem, ott meghallgatások voltak, több Carmen-jelölttel álltam sorba, és Selmeczi György végül engem választott.

   - És az üzlet beindult.

   - Igen, következő évben jött a Hoffmann meséi, ebben a szezonban a Pillangó Suzukija, úgyhogy vérzik a szívem egy kicsit, hogy a Sevillait le kellett mondanom.

   - De legalább a fesztivál-részvétel folytatódik a városban?

   - Nem, de nem is biztos, hogy baj, mert tavaly ott Mester-túltengés volt egy kicsit, három darabban léptem fel két héten belül.

   - Viszont Olgát áthozta Miskolcról az Operaházba.

   - Úgy tűnik, Olga örök.

   - Mennyire okoz gondot, hogy minden előadást önnek kell énekelnie?

   - Olga szólama eléggé beivódott. A rendezést is tudom, legalábbis alapjáraton nincs probléma, hogy mit, hogyan, merre csinálunk. Egy pici változás van csak, Miskolcon az első duettnél begyalogoltunk, most pedig ablakon lengetnek be minket. Ott egy pici tériszony játszik, de ha azt túlélem, akkor már nagy baj nem lehet.

   - Olgánál mire kell figyelni? Nem egy főszerep.

   - Nem, de azért neki is van egy nagyon erős története. A meg nem értettség. Ha egyfolytában azt bizonygatja valaki, hogy boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, akkor miért fejezi be az áriáját olyan mély regiszterben, mint Anyegin? Ez egy nagyon fontos koncepció a rendezésben. Miért van Olga szerepe \"basszuskulcsban\", ha olyan boldog? Mélyebb a szólama, mint Larináé akár, pedig ő a legfiatalabb lány. Ez is mintha előrevetítené, hogy: Olga, itt nagyon nagy baj lesz! Pont amiatt, hogy föl akarod hívni magadra a figyelmet, nagy guzmit fogsz okozni. Olgát senki nem látja igazán, mert mindenki Tatjánával van elfoglalva. Nincs igazán észrevéve ez a kislány, és azért ez egy tragédia. Akár mai családokban is látni, hogy a második gyerek nem kap annyi szeretetet, amennyit igényelne. De örök probléma az is, hogy ha valaki kommunikatívabb, akkor sokan úgy hiszik, neki könnyebb az élete. Hát, ilyenek vannak ebben a kicsi szerepben.

   - Nemrég beugróként énekelt Bach Magnificatjában. Mennyire volt nehéz?

   - Én Bachot soha nem énekeltem előtte. Egy hónappal a koncert előtt felhívott Bátor Tamás, hogy Viki, nézd meg a Magnificatot, jó-e a hangodnak, és légy szíves, jelezz vissza. Nem néztem meg, mert éppen hatszáz próbám volt, és valahogy elsunyiztam az egészet, nem is gondoltam, hogy ez ennyire sürgős. Aztán hívott újból, és én megint eltököltem az időt, a következő héten meg mondta, hogy most már aztán muszáj, mert \"Zoli ezt is kirúgta, meg azt is kirúgta\". Én meg gondolkodtam, hogy ki az a Zoli? Előtte dolgoztam Peskó Zoltánnal Pfitzner Palestrinájában, azt hittem, róla van szó.

   - Nem mondták meg, milyen produkcióban kell énekelnie?

   - Nekem fogalmam sem volt, ki fog vezényelni, én csak annyit tudtam, hogy Magnificat. Aztán egyszer csak megvilágosodott: a Kocsissal fogok dolgozni? Hát abba belehalok. Bachot, amit soha nem énekeltem? Úgy, hogy meg sem néztem a kottát? Konziban nem féltem annyira, mint ekkor. Hisztérikus görcsökben keltem ki magamból két héten át, mert az áriában nem bírtam egy nagyon nehéz frázist megoldani. Hamis is volt, sehogy nem jött össze. Hát, gondoltam: kidob, végem van. Minden nap vissza akartam adni a munkát, mondom, én azt nem fogom elviselni, ha esetleg odaszól Kocsis egy olyat, hogy \"zeneiskola!\". Aztán végül is valahogy megoldottam a dolgot.

   - Kocsissal először dolgozott együtt, Kovalik Balázs produkcióiban viszont rendre szerepet kap. Nála \"modern\" rendezésben kell helyt állnia, míg máshol \"hagyományos\" környezetben kell énekelnie. A visszhangokból kitűnik, hogy mindkettőnek meg tud felelni, de melyik áll közelebb önhöz?

   - Balázs azt tanította nekünk, hogy tök mindegy, milyen környezetben vagyunk. Ha ember az emberrel beszél, akár énekelve, akár éneklés nélkül, ha két ember egymás szemébe néz, akkor ott történetek vannak. Ennyi. Bármilyen rendezésből ki lehet valahogy azt hozni, hogy elkapjam a másik grabancát, hogy figyelj, nem a monitort nézzük, amikor énekelünk, hanem tudd már, mit keresel itt. Ez nem bábszínház. Olyan, mint a próza. Érzések, gondolatok vannak. Balázs számára ez volt a legfontosabb, hogy megtanítsa nekünk: nem machinálunk, nem művészkedünk, hanem tessék, amit mondasz, azt a másik szemébe mondd, és tudd, hogy mit miért mondasz!

   - És a manírokról, klasszikus pózokról is tessék elfeledkezni?

   - Igen. Természetes, hogy az ember gesztikulál. De miért kellene kezet-lábat elhagyva, rettenetes pozitúrában énekelni, vagy éppen leállva, mint egy fatönk? Az énektechnikát azért tanuljuk évekig előtte, hogy aztán már ne azt segítsük, hanem az egy kész, természetes dolog legyen, amivel dolgozunk. A Rameau-darabban négyemeletnyi magasságból ereszkedtünk le kötélen, mint az alpinisták, és közben együttest énekeltünk. Tény, hogy nehéz, és szerencsésebb, ha az ember egy nagy magasság előtt be tud támasztani, de nem lehetetlen. Én nem tudok mit kezdeni azzal, amikor valaki azt mondja, hogy \"hogyan fussak, amikor énekelni kell?\". Hát fuss és énekelj. Egyszerű. Amikor fizikailag nagyon igénybe vevő szerepet kapok, nap mint nap öt percig azt csinálom, amit majd a színpadon kell. Ez olyan, mint amikor négyemeletnyi lépcsőt kell megmászni. Első nap nem sikerül, két hét múlva már semmi gond. Vannak olyan feladatok, amikre azt lehet mondani egy idő után, hogy én próbáltam, de nem megy. Előfordul. De nem kell rögtön elutasítani ezeket a dolgokat.

   - Rendezésben tehát mindegy, hogy hagyományos vagy modern. Zenében Puccini vagy Ullmann?

   - Húúúú...

   - Netán Pfitzner?

   - Pfitzner Palestrinája nagy kedvencem volt. Van egy kicsit Straussos kicsengése. (És bár az imént a szerepálmoknál nem említettem, de ha most megkínálnának egy Rózsalovaggal, azt mondanám, hogy ha beledöglöm, akkor is megcsinálom.) Nagyon élveztem az Ullmann-operát is. Ezek most nekem jól jöttek. A Palestrinában olyan furcsa, fantasztikusan jó akkordok voltak, és olyan jól volt fölépítve az a kicsi szerep, hogy nagyon-nagyon beleszerettem. Nagy élmény az Anyegin, a Carmen, szeretem Puccinit, Bachot nem kevésbé, de ha már a szimbolikus vagy-vagy játékot játsszuk, és választanom kell aközött, hogy Puccini vagy Ullmann, akkor most azt mondom, hogy Ullmann.

   - Folytatva a vagy-vagy játékot: ön Carmen, vagy Olga?

   - Hahhh...

   - ...?

   - Olga voltam... Nem, azt hiszem, Carmen voltam mindig. De nem az a Carmen, akiről sokan úgy gondolják, hogy rideg és férfifaló. És nem is feltétlenül én vagyok olyan, mint Carmen. Carmen olyan, mint mi vagyunk mindannyian. Akik Olgák voltak, meg Santuzzák, meg Dorabellák. Keres. Mindenki keresi a boldogságot. Carmen is. Csak rossz helyen kopogtatott.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.