Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Inkább semmit a szemnek (Honegger Johannája a MűPában)

2008-05-06 11:37:00 kobzos55
2008. május 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

HONEGGER – CLAUDEL: Johanna a máglyán

Molnár Gyöngyi, Csórics Balázs (próza)
Kertesi Ingrid, Cecília Lloyd, Kiss Tivar (ének)
Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Honvéd Férfikar
Honvéd Táncszínház
Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
Vez.: Hollerung Gábor
Rend.: Dávid Zsuzsa

Nem tagadom, Arthur Honeggert az egész zenetörténet egyik kiemelkedő szerzőjének tartom. Sajnos, aki jelentőségét, nagyságát abból próbálja megítélni, hogy művei milyen gyakorisággal szerepelnek a koncertprogramokon, könnyen más következtetésre juthat. A közelmúltban bánatos szívvel olvastam Harold C. Schonberg sorait (A nagy zeneszerzők élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006): „Egészében véve azonban Honegger is lejjebb csúszott hajdan magas pozíciójáról, s a zenéje hamar kikopott a hangversenytermekből.”
Statisztikailag lehet, hogy igaz az állítás, de legalább alkalmas helyen egy vigasztaló „méltatlanul”-t beszúrhatott volna az amerikai zenekritika nagyja... Meggyőződésem, hogy például II. és III. szimfóniája mindenképpen a műfaj legnagyobb remekei közé tartozik.

S most olvassuk el Schonberg könyvében az előző mondatot: „Nagyszabású kórusművei – a Dávid király (1921) és a Jeanne d’Arc a máglyán (1938) – óriási érdeklődést keltettek a maguk idejében, s olykor ma is elhangzanak.”
Köszönet Hollegrung Gábornak, a zenekarnak, a kórusoknak és a szólistáknak, amiért a Johanna a máglyán most elhangzott Budapesten – részesei lehettünk egy „olykor”-nak.

A Dohnányi Zenekar felnőtt a nem könnyű feladathoz, a kórusok kiválóak voltak. Már az is nagy élményt jelentett, hogy – hála a férfikaros erősítésnek – a magyar oratórium-előadásokon megszokottól eltérően egyensúlyban volt a női és férfihangok aránya.
Hollerung Gábor biztos kézzel irányította a nagy apparátust. Az, hogy nála a harsány részek kissé túlsúlyba kerültek az áhítatosakkal szemben, talán nem lepi meg azokat, akik már hallottak általa vezényelt produkciót.

Csak hát – legnagyobb sajnálatomra – az előadásnak volt néhány furcsasága. Kezdjük a fülnek szólóakkal. Az énekesek franciául énekeltek, a prózai szövegek magyarul hangzottak el. A nyereséget, miszerint megmarad az eredeti nyelvre komponált ének szépsége, de a dialógusokból, kommentárokból érti a közönség, hogy pontosan mi történik, véleményem szerint túlkompenzálta az, hogy két meglehetősen eltérő zenéjű nyelv váltakozott az előadás során.

Ráadásul a prózai szövegeket mikroportokkal felszerelt művészek mondták, az énekesek hangja meg egyenesben jutott el a közönséghez – már amennyire eljutott, ugyanis a túlzott erősítésnek „hála” a színészek hangja sokkal erősebb volt mint az énekeseké. Ez a hatás különösen megrázónak bizonyult, amikor például Johanna beszéde elnyomta a látomásában megjelenő Margit és Katalin hangját, de akkor is kellemetlen volt, ha egy tisztán prózai rész után szólalt meg – sokkal erőtlenebbül – valamelyik énekes szólista. Ezért talán megbocsátják az énekesek, ha nem számolok be egyenlőtlen küzdelmük eredményéről. Mindehhez még hozzá kell tennem, hogy – miként az már korábban is kiderült – a hangfalak minősége méltatlan a terem nagyszerű akusztikájához.

A Johanna és a Domonkos testvér szerepét előadó két fiatal egyetemi hallgató (Molnár Gyöngyi és Csórics Balázs) érthetően és szépen értelmezve mondta a szöveget. Lehet, hogy Johanna mondatait egy kicsit több pátosszal képzelték a szerzők, de mai, kevéssé patetikus korunknak nagyon megfelelt Molnár Gyöngyi előadása.

Ennél is súlyosabbak a fenntartásaim a látvánnyal, a műhöz ragasztott szcenírozással kapcsolatban. Az, hogy Johanna egy gótikus ívvel és rózsaablak-imitációval szimbolizált katedrális kapujába állított máglyaoszlopnál állt, még hagyján, de amikor a végén a gótikus ív két ága elfordult, s óriási angyalszárnyakat formázott a háta mögött, azt szívesen kihagytam volna. Még hatásrontóbb volt a zenekar előtti területen táncolók csoportja. Hol lábdobogásukkal zavarták a zenét, mint például a nagyon szép, sötét zenéjű prológ alatt, hol meg célszerűtlen ide-oda vonulásukkal csökkentették azt a fantasztikus erőt, amely a reimsi koronázási jelenet zenéjéből árad. Ha a szcenírozás kapcsán valami egyértelműen dicsérhető, az Ruttka Andrea jelmeztervező munkája.

Természetesen bárki felteheti a kérdést: ha ennyire elégedetlen voltam a színpadi megjelenítéssel, miért nem koncentráltam csukott szemmel a zenére? Bevallom, sokszor percekig ezt tettem, s olyankor sokkal jobban élveztem az előadást. Sajnos, a kíváncsiság, meg a várakozás, hogy hátha történik valami a megjelenítésben, ami nem elvesz, hanem hozzáad a zenei értékekhez, újra meg újra visszavitte tekintetemet a színpadra. Erre a szcenírozásra semmi szükség nem volt – egy közhellyel összegezve: kevesebb több lett volna.

Azért az este egészében véve mégis szép volt, hosszú szünet után ismét hallhattuk Honegger csodálatos zenéjét. Bízom benne, sokan távoztunk azzal a reménnyel, hogy nem kell évekig várnunk az újabb „olykor”-ra, rövidesen újra találkozhatunk a művel, legalább hasonlóan színvonalas zenei előadásban, és a kivitelezők is megelégszenek majd azzal, hogy egyszerűen „csak” azt adják elő, amit Paul Claudel és Arthur Honegger megálmodott és papírra vetett.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.