Mint a mókus (A BFZ és Jonathan Biss)

2008. április 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Jonatha Biss – zongora
Vez.: Gerd Albrecht

DVOŘÁK: Otello-nyitány
BEETHOVEN: c-moll zongoraverseny
JANÁČEK: Sinfonietta

Jó idők járnak mostanság a cseh muzsikák kedvelőire. Alig néhány napja egy hamisítatlan cseh zenekar mutatta be tudása legjavát a Zeneakadémián, most a Budapesti Fesztiválzenekar is cseh szerzők műveit szervezte koncertje széleire: Dvořák Otello-nyitányához és Janáček Sinfoniettájához a német mester, Gerd Albrecht ragadott pálcát és állt a zenekar elé három estén. Knédli meg sör persze most sem volt, de így is elbolyonghattunk kicsit a virágos „cseh erdőkön és mezőkön”.

Albrecht, noha minden ízében német dirigens, nem mellesleg a cseh muzsikák – ki ne tudná? – kiváló ismerője. A kilencvenes években öt évig dolgozott a Cseh Filharmonikus Zenekar zeneigazgatójaként, s a legjobbaktól sajátította el többek között a fent említett szerzők muzsikájának esszenciáját. A morva gyökerű nyitó- és zárószámhoz egy közkedvelt klasszikus versenymű is csatlakozott ezúttal: Beethoven c-moll zongoraversenyének megszólaltatását a túlmozgásos amerikai zongorista, Jonathan Biss vállalta.

Lágyan, puha pianóval indul az este: az Otello-nyitány, noha nem a legnépszerűbb Dvořák-opusz, azért emlékezetes részletekben bővelkedő, tartalmas alkotásként mutatja magát, mindenképpen hallgatásra érdemes mű. A zenekart ismét felkészültnek találom, Albrechtben pedig egy takarékos mozdulatokkal, s többé-kevésbé közérthetően vezényelő karmestert ismerek meg; sehol egy felesleges mozdulat, egy oktalan intés. Sőt, mintha a kelleténél kevesebb jelzést látnék tőle – a kezdettől úgy tetszik, itt sok minden a zenekarra lesz bízva.

Jonathan Biss szólója a Beethoven-koncertben alapvetően jó benyomást tesz rám. Játéka mindenekelőtt tiszta és világosan tagolt, ez a szépen kidolgozott szélső tételekben ragyogóan hallható. Biztos vonalvezetés, határozott, sokszor kemény billentés, csillogóan pergő hangsorok, egyenletes játék végig. A Largo visszafogottan lírai, bár néhol kissé céltalannak tetszik, talán csak a végét várja. Naná, hogy a kóda lendületes és friss – így szól a kiváló technika, a lelkesedés és a kezdeményezőkészség. Csakhogy Biss stílusa nem igazán illeszkedik a Fesztiválzenekar játékmódjához. A BFZ fojtott expresszivitással, hajlékonyan, kifejezően játssza a kíséretet, Biss szólója emellett szögletesnek, kiszámítottnak, darabosnak hat még akkor is, ha zongorázása virgonc, akár a márciusi csirke. Persze van még mit tanulnia a jelenleg egy hiperaktív úttörő imidzsét mutató Bissnek, ha mást nem, a művekben való „önfeladó” elmélyülést mindenképpen.

Keresve sem találni jobb példát – különösen egy nemzeti iskolán belül – a későromantika és a klasszikus modernség paradigmaváltásának hatásos illusztrálására, mint az Otello-nyitányt és a Sinfoniettát. Dvořák darabja (1891) még kritikátlanul magévá teszi a Liszt Ferenc-i, eredendően romantikus alapokon nyugvó divat-műfajt, a szimfonikus költeményt, melyet ekkortájt már annak legnagyobb mestere, Richard Strauss is javában művel. Ezzel szemben, ha a zenében egyébként nehezen körvonalazható realizmus iskolája valamelyest tetten érhető valahol, az éppen Leoš Janáček egyik-másik szerzeménye, mint éppen a Sinfonietta (1925). Térben csupán néhány kilométer, időben három évtized (közben egy világháborúval), esztétikájában, szemléletében majd’ egy egész univerzum választja el egymástól e két művet: Dvořák egy ismerős világban mozog nagyon is biztosan és otthonosan, Janáček már az érzéki megtapasztalás útjait kérdőjelezi egy jellegzetesen huszadik századi formakultúrával és zenekarkezeléssel.

Amilyen biztatóan indult az Otello-nyitány az est kezdetén, olyan durva hibát hallok a Sinfonietta elején: a trombiták sorában akadt, aki idő előtt ajzotta szólásra hangszerét. Ettől eltekintve azonban jó színvonalon zajlott a koncert második fele is, a Sinfonietta energikus megszólaltatást nyert, markáns, erőteljes hangsúlyokat kapott. Albrecht, ha nem is esik hanyatt a fékezhetetlen lendülettől, azért tisztességgel eldirigálja a darabot, noha neki sem sikerül a zenekart a jól ismert nívónál magasabb csúcsok irányába terelnie. Az együttes így összességében a maga módján, a jól ismert magas színvonalon reagál a jelekre, magvas, effektusgazdag, de nem kiemelkedő előadást nyújtva.