vissza a cimoldalra
2020-08-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (3742)
A MET felvételei (1033)
Berlioz újratemetése (157)
Verdi-felvételek (577)
Erkel Színház (10625)
Média, zene, ízlés (100)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (168)
Társművészetek (1835)
Pantheon (2717)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4893)
Bánk bán (2978)
Kedvenc magyar operaelőadók (1187)
Operett, mint színpadi műfaj (4530)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4039)
Franz Schmidt (3663)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2023)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A hossza nem számít? (Morton Feldman 2. vonósnégyese kapcsán)
kobzos55, 2008-04-02 [ Kamara ]
nyomtatóbarát változat

MORTON FELDMAN: String Quartet (II) MORTON FELDMAN:
String Quartet (II) (1983)
Ives Ensemble
Hat Hut Records
4 CD
hat(now)ART 4-144

1. Morton Feldmanról

Morton Feldman (1926–1987) hazánkban alig játszott amerikai zeneszerző. Különös zenéket írt. Ő maga egyszer azt mondta, hogy soha nem komponált, csak hangokat helyezett el az időben. Alig mozduló zene az övé, darabjait inkább valamiféle folyamatosság, lüktetés jellemzi, semmint a hagyományos értelemben vett fejlődés. A hangerő többnyire ppp és p között változik (a For Samuel Beckett című CD borítóján ott is a figyelmeztetés: álljunk ellen a kísértésnek, hogy feltekerjük a hangerőt; a legjobb beállítás az, ha a csend és a zene határán lebeg az előadás), nincsenek benne nagy kitörések. Mégis nagyon szép ez a hangzás, honfitársa és barátja John Cage szerint „túlságosan szép”. Talán közelebb jutunk Morton Feldman esztétikai elképzeléseihez, ha tudjuk, hogy közeli barátja volt Marc Rothko és Samuel Beckett.

Feldman művei engem sokszor arra az élményre emlékeztetnek, amikor este későn megállunk egy hegyen, vagy egy kilátótoronyban, ahonnan az alattunk elterülő nagyváros fényeiben gyönyörködhetünk: az alapszínből kivilágítanak az apró fénypontok, az alapvetően statikus képet néha egy-egy elsuhanó autó, éppen felkapcsolt vagy leoltott lámpa módosítja; a fények térben szinte véletlen elrendezését néhány főútvonal, vagy kivilágított nevezetesség modulálja.

Eddig négy CD-m volt, amelyen az ő műveit (a szóismétlések elkerülésére már majdnem azt írtam, hogy „kompozícióit”) hallgathatom. Egy-két alkotását (mindenekelőtt a Cello and Orchestra és a Coptic Light címűt) nagyon kedvelem. Valamennyi darabját alapvetően meditatív, megnyugtató zenének érzem, de egyik kolléganőm a tőlem kölcsönkapott lemez alapján inkább nyomasztónak minősítette a hallottakat...

2. A vonósnégyesekről

Zenebarátságom első napjaitól kedvenc műfajaim közé tartozik a vonósnégyes. Természetesen a kvartettekben is érvényesülnek a zenei korszakokra, vagy éppen az adott zeneszerzőre vonatkozó egyéni stílusjegyek, mégis megfigyelhetjük a sajátos hangszer-összeállításból adódó rokonságot, mely a komponisták Haydntól Lutosławskiig ívelő sorát emeli egy nehezen definiálható, de mégis tisztán érzékelhető közös világba.

Ha igazi mesterek szólaltatják meg, a vonósnégyes valóban egyetlen hangszerként hat, az már csak „apró részlet”, hogy ezen a hangszeren történetesen négyen játszanak.

A zeneirodalomban valószínűleg a vonósnégyes az az együttes, amelyre a legtöbb darabot írták (a zenekar előzhetné, de ott az együttes mérete, a hangszerek összeállítása szinte művenként változik). Külön kiemeli az összeállítás jelentőségét, hogy nem egy zseniális zeneszerző vonósnégyesekre bízta talán legfontosabb, legszemélyesebb közlendőit (elég csak Beethovenre, Bartókra, vagy Sosztakovicsra gondolni).

3. A zeneművek hosszáról

Nagyon nehéz megmondani, hogy mennyi egy zenemű ideális hossza, hiszen az függhet a műfajtól, a darab karakterétől. A manapság koncerteken gyakran játszott hangszeres alkotások között talán Chopin Perc-keringője és Mahler III. szimfóniája a két véglet. Oratóriumok, operák persze szép számmal vannak jóval hosszabbak is, de azokat általában szünet(ek) közbeiktatásával adják elő. Kivételt jelent mondjuk A Rajna kincse, a maga két és fél órás egyetlen felvonásával, el is rettennek tőle jó néhányan...

A momus-játékban is szerepelt kérdésként a közelmúltban Erik Satie híres-hírhedt zongoraműve, a Vexations, amelyben ugyanazt a rövid motívumot kell 840-szer eljátszani... Az 1963-as, John Cage szervezte ősbemutatón tíz zongorista felváltva ült a zongorához – 18 óra 40 percen át. Satie esetében mindig – ezúttal pedig különösen, főleg, ha a címre is figyelünk – gyanakodhatunk, hogy gonosz kis ugratásnak szánta az egészet. (Hogy a hallgatóságra hogyan hatott ez a délutántól másnap délig tartó koncert, arról az érdeklődők részletes beszámolót olvashatnak a http://www.af.lu.se/~fogwall/article3.html honlapon.)

A klasszikus és romantikus zeneművek (vagy tételeik külön-külön) általában egy jól meghatározott pályát járnak végig, a hallgató többnyire érzi, hogy mikor zárul egy tétel. A mahleri adagiók hatalmas hömpölygésénél olykor már nehezebb előre érezni, hogy mikor jutnak a tetőpontra, a feldmani hangzásvilágban pedig a szerzőt (aki nem komponál, azaz szerkeszt!) már legfeljebb Eizenstein filmrendezői tanácsa vezérelheti, miszerint minden jelenetet akkor kell abbahagyni, amikor a néző azt mondja: ezt még szívesen néztem volna egy darabig...

A legtöbb klasszikus szimfóniában vagy vonósnégyesben a tételek elrendezése, egymáshoz képesti időtartama is arányos. Vonósnégyesek esetében Beethoven az, aki látványosan felborítja a konvenciót, például a hattételes B-dúr kvartettben a több mint 13 perces első tételt 2 percnél rövidebb második követi. (Pusztán ebből a szempontból Bartók vonósnégyesei sokkal hagyománytisztelőbbek.)

A polcomon található CD-ken végigtekintve annyit azért megállapítottam, hogy a legtöbb vonósnégyes előadási ideje 15-30 perc, de egyiké sem haladja meg a 45 percet. Van persze egy nagyon ismert kivétel: Joseph Haydn alkotása, a Krisztus utolsó hét szava a keresztfán. A vonósnégyes-változat valamivel több mint egy órát tölt meg, de ne feledjük, hogy az eredeti elképzelés szerint a művet templomban adják elő, a pap egyenként olvassa fel a hét mondatot, némi kommentárt fűz hozzájuk, majd minden magyarázat után – mintegy az elmélkedést segítő háttérzeneként – megszólal az adott zenei tétel.

4. Feldman 2. vonósnégyese az Ives Ensemble előadásában

Feldman utolsó alkotói periódusában írt néhány nagyon hosszú művet. A Második vonósnégyes (1983) az általam most megismert dobozban „mindössze” 4 CD, összesen 4 óra 53 perc. Nincs tételre bontás, a darab egyben adandó elő – és hallgatandó meg. Létezik a műnek egy másik felvétele is, ott a Flux Quartet 6 óra 7 perc alatt adja elő. (Ez a felvétel DVD-n is megjelent, hogy ne kelljen a lemezcsere kedvéért megszakítani a zenei folyamatot). Szavahihető zenetudorok szerint Ivesék előadása felel meg jobban a szerzői előírásoknak.

Persze egy CD otthoni meghallgatásakor lehet csalni, s a lemezfelvételek általában – sokkal rövidebb művek esetében is – eleve több részletben készülnek. A borító tanúsága szerint ezúttal hat nap alatt rögzítették a művet.

Mindenesetre én úgy döntöttem, elsőre megpróbálom egyben végighallgatni, feltéve, hogy nem kezdek unatkozni, és nem válik idegesítővé a hosszú előadás. Kiválasztottam egy nyugodt délutánt, ettem, ittam előtte, s elkezdtem. Nem szeretném csigázni az olvasók kíváncsiságát, rögvest elárulom, minden különösebb gond nélkül töltöttem el az egybefüggő öt órát Feldman zenéjével. Közben háromszor fel kellett állnom CD-t váltani, s egyszer ennél sokkal prózaiabb okból.

Milyen is ez a zene? Először is kérem néhai Feldman úr szíves elnézését, de ha hagyományos szerkezetet nem is, egyfajta textúrát mégis könnyű felfedezni. Műve egymástól jól elkülöníthető kis modulok (töredékek, építőelemek, domainek?) sorozatából áll. Egy-egy modulon belül repetitív láncolat (téma, motívum, dallam?) ismétlődik.

Az ismétlések száma nagyon jól eltalált, azaz mindig olyankor veszi elő a következő modult, amikor a hallgató változásigénye előjön – vagy legalábbis amikor az én befogadói kapacitásom kezdett megtelni... Kivételt csak az utolsó két modul jelenti, ekkor – talán, mert a szerző arra gondolt, hogy csak kéne jelezni valahogy a „vég kezdetét” – megnöveli az ismétlések számát (nem örültem neki), és fokozatosan lassítja a tempót.

Olykor egy-egy modul néhány perccel később visszatér, egyszerű ismétlésként, vagy kissé variálva, de azt hiszem, ennek pontos eldöntéséhez kottával a kézben kell ülni, s a bizonyossághoz nem árt visszalapozgatni.

Az egyes modulokon belül sem mindig mechanikus az ismételgetés, néha eltolódásokkal találkozunk. Az egyik legérdekesebb modulban három hangszer mindössze két elnyújtott hangot váltogat, a harmadik pedig penget, de az az egy pengetett hang mindig más fázisban jelenik meg.

Amúgy az egész mű tipikus Feldman-zene: többnyire halk, nyugodt, meditatív – és kifejezetten szép! Legizgalmasabb jellegzetessége a hangzás különlegessége. Helyenként vonósnégyestől egészen szokatlan, de mindig nagyon megragadó hangszínek lepnek meg. Úgy az első CD közepén van egy rész, ahol az ember felkapja a fejét, mintha egy orgona szólna valahol egy nagy katedrális távoli pontján.

Szívesen megkérdeztem volna Morton Feldmantól, mi vezette ilyen hosszú vonósnégyes megírására? Nyilvánvalóan nem törődött semmiféle gyakorlati szemponttal, ha ebből az anyagból ír mondjuk tíz „szokásos” időtartamú kvartettet, azok egyike-másika vélhetően sokkal gyakrabban kerülne műsorra. Feldman életművét ismerve aligha gondolhatunk valami Satie-féle tréfára. Lehet, hogy ő is háttérzenének szánta alkotását – meditációhoz? (Én ehhez a zenéhez inkább holmi buddhista meditációt társítanék, mintsem áhítatos keresztény elmélkedést.) Vagy csak úgy elmerült saját ötleteinek csodálatában, hogy észre se vette, hányadik oldalnál tart, milyen hosszú időbe helyezte el hangjait? Ezekre a kérdésekre már soha nem fogjuk megkapni az egyértelmű választ. Ami itt maradt nekünk, zenehallgatóknak, az egy különleges, szokatlan, egészében nehezen előadható és meghallgatható, de kétségtelenül érdekes és szép vonósnégyes.

Az Ives Ensemble tagjai elismerésre méltó ügybuzgalommal és kiváló előadásban lemezre játszották, a Hat Hut Records némi üzleti bátorsággal (és a Willy A. and Hedwig Bachofen-Henn Alapítvány) támogatásával kiadta. Én – családom támogató távollétét kihasználva – egyetlen délután végighallgattam. Nem bántam meg, élmény volt. Biztosan többször fel fogom még tenni egy-egy részét (az első CD-t már másnap újra hallgattam). Hogy még egyszer végig fogom-e hallgatni egyvégtében, azt nem tudom. Az emberélet véges.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1907 • Joachim József, hegedűs (sz. 1831)
1951 • Artur Schnabel, zongorista (sz. 1882)
2014 • Licia Albanese, operaénekesnő (sz. 1909)