Viva Puccini! (Alagna a MűPában)

Viva Puccini! (Alagna a MűPában)

2008. március 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Roberto Alagna Puccini-estje

MÁV Szimfonikus Zenekar
A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
A Magyar Állami Operaház Gyermekkarának tagjai (karigazgató: Gupcsó Gyöngyvér)
Vez.: Eugene Kohn

Hogy pozitív folyamat-e, minek eredményeként manapság egy-egy hangverseny már nem számít fekete öltönyös, szépruhás, kiöltözős eseménynek, azt nem tudom, de a péntek esti áriaest már a „sokszínű” közönség láttán is különleges alkalomnak tűnt. Széles körben ismert arcok, közszereplők, musicalszínészek andalogtak partnereikkel a Művészetek Palotája folyosóin, továbbá feltűnően sok volt a külföldi vendég, és ezen belül is nagyon sok francia szót lehetett hallani. Az egész este kezdett valamiféle társadalmi eseményre hasonlítani. Olybá tűnt, hogy itt nem egy hangverseny szem- és fültanúi leszünk, nem egy nemzetközi hírű énekes rég várt magyarországi bemutatkozására kerül sor, hanem valamiféle szeánsz készülődik. A napi celebeken túlmutató, igazi sztároknak kijáró várakozás remegtette a levegőt.

Pedig az ember azt hihetné, hogy a hőstenorok ideje lejárt. Olyan korban élünk, amikor a stílusok, művészeti irányzatok, kifejezésmódok annyira összekuszálódtak, hogy már azt sem mindig tudjuk, melyiknek hol keresendő az eredete, minden eklektikus, sokszínű, vagy teljesen újszerű. Amikor borzongató, és egyben izgalmas, hogy bármit lehet, nincsenek műfaji, erkölcsi vagy isteni határok, rá kell ébrednünk: minden újraszerveződik, megszületik ismét, és a régi szabályok szinte semmire sem érvényesek. Ezzel párhuzamosan természetessé válik, hogy a korábbi ideák lassan szertefoszlanak, avíttá válnak, és a múzeumban a helyük.

Ki hinné tehát, hogy a lezser öltönybe, és bőrnadrágba öltözött, jólfésült énekes, keresetlennek egyáltalán nem mondható teátrális támadóállással, és egy hosszan kitartott drámai végszóval még ma is az őrületbe kergeti a publikumot, és azon belül is ifjú és kevésbé ifjú női hallgatóságát? Lehetséges-e, hogy a közönség felé kitárt kezek és a réveteg tekintet a mai korban is az áhítatos rajongás könnyes érzését szuggerálja az ilyen helyzetekben mindig homogenizálódó tömegekbe? Minden keveredik, a művészek és álművészek egymástól merítenek, a dolgok idézőjelbe kerülnek, egyszerre parodizálják és veszik véresen komolyan önmagukat az újból és régiből gyúrt izgalmas műfajok, de lám, egyetlen megkövült, ezerszer látott gesztus elég, hogy teljes apparátusával beinduljon a régi reflexek szerinti értékítélet és az ennek mezsgyéjén formálódó reakció. Az énekes sztár csillog, pont úgy, mint 20, 50 vagy 100 éve, és lám, a közönség tombol.

Roberto Alagna a totálisan megtelt Nemzeti Hangversenyteremben megtartott estjén is tökéletesen működött az ősi koreográfia. A természet szeszélyéből persze nem volt módomban átélni azt a pluszt, amit hölgy társaim nagy része feltehetőleg igen, mégis azt kell mondanom, le a kalappal. Ha eltekintünk attól, hogy a koncert elején – legalább is egy hagyományos hangverseny koreográfiát figyelembe véve – nem egy zeneművész, hanem egy bálvány lépett a pódiumra, akkor megállapítható: nagyon is a helyükön voltak a dolgok. A siker titka, sok más mellett, hogy a dalnok egy pillanatra sem téveszt arányt énekléskor: nem enged a slágeráriák sugallta csábításnak, nem próbál az ízlésesnél szélesebb interpretációs formákhoz igazodni. Mindeközben bejárja a színpadot, szcenírozás nélkül is a szereplők bőrébe bújik.

De ami a lényeg, és a tomboló sikernek ez a pőre alapja, hogy Alagna tényleg nagyon szépen énekelt. Hangja valójában tökéletesen megtestesíti a hagyományos hőstenor lágy, mégsem erőtlen, magas és mély tónusokban egyaránt meggyőző orgánumát. Ezt azonban majdnem légies könnyedséggel, igen rugalmasan és szinte áttetszően teszi. Csak egészen halkan jegyzem meg, hogy az énekes csillag a vártnál néhol talán lassabban talált bele egy-egy hosszan kitartott hatásos lezárásba, ezzel együtt gyönyörű énekhang az övé, amelyhez pontosan illő, kellemes külső megjelenés társul; Alagna viszonylag alacsony termete ellenére több mint megnyerő a színpadon. Hogy vannak sokan, akik kissé émelyegnek egy-egy hihetetlenül szoborszerű póztól, vagy teátrálisan álkönnyed mozdulattól? Istenem, ez nem az ő estéjük volt: az énekes sziporkázott, a koncert vége felé kézcsókokat hintett a zenekar gyengébbik nemhez tartozó muzsikusainak, időnként ezt valóságos szerelmi vallomássá egészítve ki, de arra is kíváncsi volnék, mit érzett az a hölgy a földszinti oldalpáholy első sorában, akihez Alagna odasétált az egyik ária éneklése közben.

Mégis kissé minden fellazult – látszólag! –, például a zenekar Eugene Kohn heves intésére rendszeresen belemuzsikált a tapsba, érzékeltetvén, hogy itt nem a megszokott kánonok érvényesek, ez legalább annyira show, mint amennyire koncert. Inkább szól az előadóról, mint a művekről.

No és persze Puccini. Eleve volt két időzített bomba, az első félidő végén a Levélária, az egész koncert hivatalos programját pedig természetesen Kalaf áriája zárta. Szerencsés volt tehát a kronológiai sorrend, a koncert főbb súlypontjai adták magukat. Ehhez jött még a Manon Lescaut, a Pillangókisasszony, A Nyugat lánya és a Turandot néhány zenekari és énekes részlete is. Érdekességként olyan kevesebbet hallott operák egy-egy áriája is elhangzott, mint a Le Villi, az Edgar, vagy A fecske.

Legelsőként Puccini konzervatóriumi tanulmányai során komponált zenekari darabja, a Capriccio sinfonico csendült fel, ami fantáziadús, szép zene, igaz a MÁV Szimfonikus Zenekar tagjai itt még csak szárnyaikat próbálgatták. Ők is Alagna színpadra lépésével jöttek lendületbe, de innen végig egyenletes színvonalon, megbízhatóan teljesítettek. Az Operaház kórusa is megtette a magáét, különösen szépen sikerült a Pillangókisasszony Zümmögőkórusának előadása. Hangulatos adalék volt az ugyanezen intézmény gyermekkarából verbuvált kis csapat is. Kiemelendő Gerlei András bátorsága és helytállása, a szép hangú kisfiú volt ugyanis az egyetlen, aki Alagnán kívül szólót énekelt a koncerten.

Az est végén aztán már csak a tűzijáték hiányzott, Kohn „váratlan” döntéssel a színpad szélére állított zongora mellett termett, hogy onnan kísérje Alagna ráadásszámait, és bizony a publikum jóval 10 óra után engedte csak el kedvencét. A hangverseny egyébként megkapóan szépen zárult: Alagna legutolsóként egy lírai francia dalt énekelt el, kíséret nélkül. A fények csaknem teljesen kihunytak, és valóban csak a minden sallangtól mentes, szép voce dominált.