Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Mendelssohn barlangja, Schubert bércei (A Pannon Filharmonikusok koncertje)

2008-03-03 08:30:00 Balázs Miklós

2008. február 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikus Zenekar
Radovan Vlatković – kürt
Vez.: Leopold Hager

MENDELSSOHN: Hebridák – nyitány
R. SRAUSS: 2. kürtverseny
SCHUBERT: C-dúr szimfónia

És persze Richard Strauss virágos mezeje – teszem hozzá gyorsan a címben foglaltakhoz a Pannon Filharmonikus Zenekar pénteki koncertjének benyomásait összegezve. Mert bizony, ha akarom, Strauss 2. kürtversenye sem lóg ki a sorból. A német romantika megannyi domborzati elemén vezetett végig a műsor, a zordon északi sziklaüregtől az Alpok csipkés csúcsaiig, át a kies völgyek nyíló rétjein. Ahol a méla zerge néz némán a mélybe, s az éber vércse les új zsákmányra.

Mondom, még Strausst sem vonnám ki a sorból, hiszen, ha vannak kockázat nélkül hagyománytisztelőnek, már-már maradinak bélyegezhető Strauss-darabok, akkor azok a versenyművek, kiváltképp a kürtre írtak. Elgondolkodom, ha Strauss apja trombitaművész lett volna, bizonnyal trombitára készültek volna e koncertek (ha egyáltalán...), s ha az öreg Franz nem lett volna olyan megrögzött tradicionalista a maga zenei ízlésében, talán nem is pompáznának e művek ebben a jól szabott, klasszicizáló stílben.

Szerencsénkre jól ismeri e stílt az est szólistája, a horvát kürtművész, Radovan Vlatković, s nem kevésbé jártas benne a német vendégkarmester, Leopold Hager sem. Egy igen bíztató Hebridák nyitány után, melyen a gondosság, a kidolgozottság érzete lebegett, a versenyműben találta meg minden muzsikus a maga hangját. No igen, Vlatković vitán felül kiemelkedő művész: kürtjátéka folttalan, irigyelnivalóan pontos, és kétségkívül eleven, ami mindenekelőtt elkél Strauss e kései munkájánál. Briliáns technikája, fölényes hangszerkezelése kétséget sem hagy afelől, így kell szólni a darabnak, s talán nem is szólhat másképp. Emlékezetes volt a nyitótétel magabiztos szólamvezetése, megkapó a lassútétel lírai szépsége – s mindez sallang nélkül, tisztán és ékesszólón. Pedig nem volt semmi meglepő, semmi váratlan, semmi extravagáns vagy furfangos a játékában, de energikus volt, helyenként ragyogó, s mindenekelőtt világosan formált produkciót nyújtott Vlatković.

A szünet után megszólaló Schubert-szimfónia is igazán hálás műsorszám lehet. Egy lényegre törő előadás, egy felkészült dirigens nagyon messzire juthat a darabbal, ha szentel neki elegendő figyelmet. Nincs kétségem, Hager jól ismeri a művet, sőt, tudja is, mit akar kihozni a gondjaira bízott zenekarból. Persze rutinos fickó a német mester, tudjuk róla, a széles világ minden szegletében megfordult már – van is mit tanulni tőle.

Bizony, tanulni. Például azt, hogy milyen az, ha a partitúra alapos ismerete mozgatja az előadás üzemét, s milyen, ha a C-dúr szimfónia sokszínű világát egyetlen spektrumba képes gyűjteni a karmester figyelme. A szimfónia előadása ugyan több helyütt nélkülözte a Hebridák nyitány érzékenységét, választékosságát, de játékintenzitásban – hitem szerint nagyon helyesen – fölé nőtt. Míg a Mendelssohn-darabban finomra csiszolt, részletgazdag, kimunkált játékot hallottam, ami egyébiránt igen jót tett e rövid műnek, addig a Schubertben a mű egységét volt módom csodálni.

Meg persze a jó hangszeres teljesítményeket. Legelőször is a fafúvókat kell melegen magasztalnom: megindítóan gyönyörű klarinétokra, tisztán zengő oboákra, könnyeden hajló fuvolahangra emlékszem. De hallottam bárdolatlan harsonát, unatkozó trombitát, dolgavégezetlen kürtöt. Előttük pedig egy jól teljesítő, fejlődőképes vonóskart figyelhettem. S tapasztaltam, jól szól a szimfónia, megvan benne minden, amit szeretünk, a nagyvonalúság éppúgy, mint a félénk tetszenivágyás, az önérzetesség varázsa csakúgy, mint a lét ingoványának bizonytalansága. A pécsiek játékának iránya, szándéka, tartása van.

Hager Schubertje mégsem elsősorban az érzékekre, inkább a józan elmére hat: mesél, de nem álmosít, monoton dúdol, mégsem untat. Nem kimért, vagy hűvösen elegáns, de első dolga tartani a szigorú tempót, s bár nem áldoz fel semmit a kétes hatáskeresés oltárán, mégis figyelemre érdemes, átgondolt építkezés az övé. Nincs ebben a hangzásban semmi túlzó kilengés, semmi oktalan szenvedély, minden tudatosan és kiszámítottan görög, üresjáratot nem tűr Hager, feleslegesen nem darabol. Kicsivel több kalandvágy, kicsit több teremtő szabadság, friss levegő azért elkélne, mely mélyebb betekintést engedne a nagy műbe; de így is megvolt az íve, ereje, lendülete a szimfóniának, melyet a gondosan felvitt fafúvósszólók szép hangszíneikkel tettek emlékezetesebbé.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.