Negyvenöt év zene (Liszt Ferenc Kamarazenekar)

2008. február 14.
Zeneakadémia

Liszt Ferenc Kamarazenekar
Várdai István – cselló

WEINER LEÓ: Pastoral, fantázia és fúga, Op.23
C. PH. E. BACH: A-dúr csellóverseny
SCHUBERT–MAHLER: d-moll vonósnégyes (A halál és a lányka)

Különleges év 2008 a Liszt Ferenc Kamarazenekar számára, hiszen fennállásuk negyvenötödik évfordulója jegyében adnak koncerteket, szerte az országban.
Bár nem vagyok különösebben évforduló-mániás, azért elgondolkodtatott a dolog. Negyvenöt évnyi zenélés, és nem is akármilyen színvonalon. Összetartani egy együttest – amelyik azért mégiscsak érzékeny lelkületű zenészekből áll – hát nem éppen kis dolog. És ez az együttes, több mint 200 lemezfelvételen és ki tudja hány koncerten túl, legutóbbi hangversenyén olyasmit vitt véghez, amivel még mindig meg tudott lepni.

Weiner műve még inkább csak bevezetésként szolgált, nem mozgatta meg különösebben a levegőt, bár a puha, plasztikus hangzás, a kitűnő kommunikáció már itt is lenyűgöző volt. C. Ph. E. Bach csellóversenye pedig természetesen sokkal inkább a gordonkásról szólt, mint a zenekarról, inkább csak annyit jegyeznék meg, valószínűleg minden szólista álma, hogy ilyen zenekari kíséretben lehessen része.

Várdai István fiatal kora ellenére már szép sikereket tudhat maga mögött. Az a hír járja róla, hogy kiváló csellista, nagy jövő áll még előtte. És ez utóbbi megállapítást én egy percig sem vitatom. Ám ami játékát hallgatva mindvégig ott motoszkált bennem, Alain Corneau híres filmjének egy mondata volt. A filmben Monsieur de Sainte-Colombe, a gamba nagy tiszteletben álló mestere, amikor meghallgatta az ifjú Marin Marais minden kétséget kizáróan magas színvonalú, nagy technikai tudásról tanúbizonyságot tévő gambázását, némi tűnődés után a következőket mondta: „Uram, ön muzsikál, de nem muzsikus...” Nos, az is igaz, hogy a mester tévedett, mert Marais az évek múlásával végül igazi muzsikussá vált…

Az est második részében bekövetkezett, ami még a koncerttermeket gyakorta látogató zenebarátok életében is csak igen ritkán fordul elő. Schubert kamarazenekarra átírt vonósnégyesének taktusai közben megállt a levegő. Mélységesen megrendített, szinte a székhez szögezett ez az előadás. Az együttes hangzása már önmagában is lenyűgözött, nem is értem, hogyan voltak képesek ilyen homogén játékra. Gyakran a negyed ekkora létszámú vonósnégyesek sem tudnak ennyire együtt lélegezni, gondolkozni, érezni. Rolla János és zenekara csodát tett ezen az estén, azt hiszem, ezt senki sem vonja kétségbe a szerencsés jelenlévők közül. Sokáig tűnődtem, hogyan is lehetne mindezt úgy megfogalmazni, hogy azok is értsék valamennyire, akik nem hallhatták, nem lehettek jelen a koncerten. Aztán arra jutottam, sehogy. Elemezni az előadás apró részleteit teljességgel felesleges volna, és a dagályos lelkendezést sem érzem igazán helyénvalónak, inkább csak azt ajánlom, menjenek el minél többen a születésnapi bérlet maradék két koncertjére a Zeneakadémia Nagytermébe.