Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Körkép / 5 (Telekom)

2008-02-06 00:02:00 Varga Péter

2008. január 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Fenyő László – cselló
Vez.: Kocsis Zoltán

BRAHMS: A párkák éneke, Op.89
BARTÓK: Négy zenekari darab, Op.12
SOPRONI JÓZSEF: 1. csellóverseny
RAVEL: Daphnis és Chloé – balett

Tizenhét zenekar szerepel összesen a Magyar Szimfonikus Körkép sorozatban. Hogy sok-e ennyi vagy kevés Magyarországon? Majd kiderül. Én most mindenesetre egy olyan együttest hallottam, amely egy éve még a megszűnés szélén állt. Aztán nemhogy nem szűnt meg, de új zeneigazgatót kapott Keller András személyében. Kissé talán furcsa lehet, hogy ezen a megmérettetésnek tekinthető koncerten (tehát egy olyan eseményen, ahol azt kellene megmutatniuk a zenekaroknak: itt vagyunk, ezt tudjuk) nem ő vezényelt, de több furcsaság is van ebben a sorozatban, tán nem is ez a legnagyobb. Csak mellékesen: ez valójában a zenekar egy teljesen „hétköznapi” bérletes koncertje volt.

De az is igaz, ha egy zenekar élére Kocsis Zoltán áll, ráadásul olyan igényes műsorral, amilyet most itt ő összeállított – majdhogynem csak ebből meg lehetett volna mondani: ő vezényel –, akkor az megmérettetésnek tekinthető, mindenféle címke nélkül.

„Nyitánynak” rögtön egy rövidebb, elcsépeltnek aligha mondható mű, amely persze nem elég bejáratott és könnyű ahhoz, hogy a zenészek bemelegíthessenek vele. Lendületesen, dinamikusan kezdett zenekar. Azután elég rendetlenül kezdett a kórus, mintha a német nyelv bizonyult volna nyelvtörőnek számukra. De különösebben kiműveltnek sem tűnt a hangzásuk, és a zenekar sem szólt a továbbiakban olyan kidolgozottan, nagyvonalúan, ahogy azt egy ilyen műnél elvárnánk.

Azután jött a „kötelező” Bartók. A Négy zenekari darab a Fából faragott királyfi és a Kékszakállú között keletkezett, tehát – bár a hangszerelést csak kilenc évvel később fejezte be Bartók – kiforrott műnek tekinthető. Egyrészt ott volt Kocsis, aki pontosan tudta, mit és hogyan akar hallani – a négy tétel zenei anyagát keresztül-kasul szövik a zenei utalások az említett színpadi és más bartóki művekre –, másrészt ott volt a zenekar, amely nem mindig tudta segíteni abban, hogy mi is pontosan halljunk mindent. De a nagy Bartók hangzás megszólalt, és azért a negyedik tétel gyászos hangja is megrendítően szólt.

Soproni József 1. csellóversenye pontosan negyven éves, 1967-ben íródott, a következő évben volt a bemutatója. A rövidebb variációs tételek, a kisebb, izgatottabb, dallamdarabkákból felépülő, bár nem vadul disszonáns hangzatokkal dolgozó mű a korabeli avantgárd hatását tükrözte. Tehát itt nagy és szólisztikus szerepük volt az ütősöknek, a fúvós szólistáknak, a hangversenymesternek, mint hegedűs szólistának, és a rezeseknek, akik kiválóan látták el feladatukat. De a főszerep azért a szólista csellistának, Fenyő Lászlónak jutott, aki a karmesterrel együtt egy dobogón foglalt helyet. Ő méltó volt nagy híréhez, már első hangjai, amelyek hangszere mély regiszterét vették igénybe, egy egészséges hangon muzsikáló, a zenével is maximálisan azonosulni tudó hangszeres képét mutatták. Technikailag mindvégig perfekt volt, hangszere teljes hangterjedelmében az említett telt hangon játszott, a legmagasabb üveghangokat is beleértve. Itt ő volt a hős egyértelműen, nem tehetett róla, hogy a későbbiekben kissé ellaposodó műben a feszültségét nem igazán sikerült mindvégig fenntartania.

A szünet után jött az igazán nagy megmérettetés: Ravel Daphnis és Chloéja. (Kocsis az eredeti, mintegy ötven perces balettzenét tűzte műsorra.) Itt Ravel tényleg nagy impresszionistának és Debussy által befolyásoltnak tűnik. A témák is hasonlítanak, és az egész zenekari felrakás is a pályatársra emlékeztet. De egyéni és jó zene ez. Persze jó zenekar kell ide, a Telekom viszont eleinte még nem igazán volt a helyén. Kivetítőn olvashattuk a történetet, elképzelhettük a táncosokat, és így könnyen értelmezhettük a láttató erővel megszólaltatott effektusokat, hangszíneket, csattanókat. A kórus hangzása már rendben volt, de sok volt a kisebb pontatlanság, amit a zenekartól is hallottunk. Érdekes módon az a cappella részben is sok volt a lötyögés, legalábbis az elején. A hangszíneket, az impresszionisztikus hangzást megszólaltatta a zenekar, igazán azonban csak a nagy kórusszóló után hallottunk olyan magasrendű zenekari játékot, amilyen ideális esetben „alapjáraton” jellemezhetné a sok vihart megélt zenekart.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.