Mona Lisa fekete-fehérben (Az Artúr király a MűPában)

2007. november 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PURCELL: Artúr király

Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Csereklyei Andrea, Hamvasi Szilvia, Wierdl Eszter, Bárány Péter, Szigetvári Dávid, Raimund Nolte – ének
Vez.: Vashegyi György

Ha Vashegyi György neve szerepel a koncertműsorban, biztosak lehetünk benne, hogy ritkán, vagy hazánkban talán még soha nem hallott barokk zenéket ismerünk majd meg. Legutóbb úgy fél évvel ezelőtt volt alkalmam az együttes előadásában Händel L’Allegro il Penseroso ed il Moderato című oratóriumát meghallgatni, s máris itt a következő nagyszabású vállalkozás: Purcell Artúr király című semi-operája.

Ha visszagondolok a májusi koncertre, az első, ami eszembe jut, a visszafogottság, a túlságosan is mértéktartó előadás. Elolvasva az Artúr király szövegkönyvét, azon gondolkodtam el, hogyan tudja majd ez az együttes ezt az érzelmes, színes tündérmesét, sajátos visszafogottságával mégis élővé, élvezetessé tenni.

A koncert első felében meglehetősen unatkoztam. Unatkoztam, mert az Orfeo Zenekar a tőle lassan már megszokottnak számító korrekt, ám igen mértéktartó, egysíkú hangzást produkálta. Az énekes szólisták ugyan többnyire tisztán, nagy igyekezettel, de mégis kissé sótlanul énekeltek, a kórus volt az egyetlen, melynek pezsdítő hatásában egész este bízni lehetett. Az unalom többé-kevésbé folyamatosan, egészen a harmadik felvonásig tartott, amikor is elérkezett Cupido és a Hideg Géniusz párbeszéde.

A Cupido szerepében színpadra lépő Hamvasi Szilvia éneklése csodát tett velem, életet lehelt belém, visszaadta a reményt, hogy lesz itt még igazi barokk muzsika, igazi retorika, értelmet kap szöveg és zene, elvarázsol végre ez a háromszáz esztendős mese. Mert Purcell egy zseni volt, ehhez kétség nem férhet, nem az ő hibája, hogy mi manapság nem nagyon merjük kifejezni azokat az általános emberi érzelmeket, amelyek pedig ott vannak hangjegyekbe öntve, csak észre kellene venni. De Cupido merte, és szerencsére partnere, a Hideg Géniuszt alakító Raimund Nolte (aki addig szintén kissé visszafogta magát) szintén mert vele menni, s ők ketten megcsillantottak valamicskét abból, miért is válhatott az Artúr király Purcell sajnálatosan rövid életében a legsikeresebb művévé.

Ezen reménykeltő rész – majd a szünet – után folytatódott a középszerűség, mígnem elérkeztünk az ötödik felvonáshoz, ami aztán végképp gondolkodóba ejtett. Rögtön azután, hogy egy kínosan ügyetlen hármast hallottunk a férfi szólisták tolmácsolásában, következett egy „kocsmajelenet”, melyből egyértelműen kiderült, másképp is lehetne. A férfikar hirtelenjében színházat csinált. Miközben csodásan énekeltek, kellemes részegségben tántorogtak a színpadon, eljátszották a vidámságot, a fergeteges és borgőzös jókedvet. A kissé már szendergő publikum rögvest magához is tért, s azon nyomban tapssal hálálta meg, hogy a művészek megpróbálták némi élményben részesíteni őket.

Mert mi mást is szeretne a közönség, mint élményeket? Varázslatot, tündéri muzsikát, ármányt és fortélyt, szerelmes évődést, valamiféle gyönyörűséget átélni a muzsika kertjében, ha már elzarándokolt a Művészetek Palotájába, ahelyett, hogy kényelmes karosszékéből CD-n hallgatta volna meg az operát.

Nem teljesen értem, hogy ha Vashegyi György képes élővé tenni egy barokk operából néhány percet, akkor miért nem akarja ezt a képességét a maradék száz percre is kierjeszteni? Ha egy zenekar tud mosolyogni a színpadon, akkor miért nem hajlandó többet mosolyogni, és miért nem tud sírni is, és haragosnak vagy szerelmesnek, vagy kacérnak, vagy boldognak lenni, ahelyett, hogy szimplán csak egyenes derékkal, nagyjából tisztán lejátssza a hangokat? Miért nem akar több fantáziát, hangsúlyokat, dinamikát, agogikát, több játékosságot belevinni a hangokba? Kizártnak tartom, hogy Purcell eltűrt volna maga mellett egy ilyen unatkozó zenekart.

Lassanként már mindenünk meglesz ahhoz, hogy igazi régizenélést hallhassunk hazai művészek tolmácsolásában is. Tudás, jó hangszerek, szép hangú énekesek, még érdeklődő közönség is mindehhez. Ami mégis hiányzik – és nem tudom, honnan lehetne megtanulni –, az az élénkebb fantázia, az érzelmek, hangulatok merészebb, szabadabb kifejezése. Mert jó ez, nagyon jó, hogy meghallgathatjuk Purcell semi-operáját, ráadásul igazán korrekt előadásban. Tényleg örvendetes és fontos dolog. De nagyjából annyira éreztük át, milyen is ez a muzsika, mintha Leonardo olajfestményeit fekete-fehérben nézegetnénk. Láthatunk minden zseniális részletet, a kompozíció tökélyét, a festői technika zsenialitását, csak éppen a szín, az összhatás fog hiányozni, a borzongás, az „Istenem, hogy ez milyen gyönyörű” semmihez sem fogható érzése.