Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Az aszinkronizált Skót (A BFZ és Ivan Volkov)

2007-11-14 20:19:00 Johanna

2007. november 10.
Zeneakadémia

Budapesti Fesztiválzenekar
Dejan Lazić – zongora
Vez.: Ilan Volkov

MOZART: Thamos, Egyiptom királya – színpadi zene, K.345
WEBER: f-moll zongoraverseny („Konzertstück”), Op.79
MENDELSSOHN: III. (a-moll, „Skót”) szimfónia, Op.56

Különös koncert részese voltam szombaton este a Zeneakadémián. Különösnek nevezem, mert különleges élményeket nyújtott. Egyrészt azért is, mert az első részben ritkán játszott zeneművek hangzottak fel. Mozart színpadi zenéjét például még sosem volt alkalmam hallani, s Weber nagyszerű zongoraversenye sem szerepel nap mint nap a hangversenynaptárban.

Az élmény érdekessége mégsem elsősorban a művek megválasztásában rejlett. Furcsa érzés kerített hatalmába már Mozart muzsikájának hallgatása közben is, s ez az idő múlásával sem szűnt. Ahogy figyeltem Ilan Volkov mozdulatait, úgy éreztem, nem hazudnak a róla szóló méltatások. A fiatal izraeli karmester valóban kitűnő muzsikus lehet, energikus, fiatalos, okos, érzékeny, és még határozottnak is tűnik. Mozdulataiból kiderült, nem annyira az érdekli, hogyan irányítson egy zenekart, sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy értelmet nyerjen, mondanivalóval szolgáljon az a zene, amit hallunk. És ez nagyon rendben van, szerintem is ez a karmester egyik legfontosabb feladata.

És valami mégsem stimmelt. Hiába volt egyszerre jelen a színpadon egy kitűnő zenekar és egy igazán belevaló dirigens, valahogyan nem tudtak egymásra találni.

Mozart zenéjét figyelve még csak némi vontatottság és egy-két apróbb hiba tűnt fel, különösen az első tételekben, de Mendelssohn szimfóniájának esetében már egészen nyilvánvaló szétzilálódást tapasztaltam. A kettő között viszont szerencsére ott volt nekünk Dejan Lazić, akit tulajdonképpen a véletlennek köszönhettünk, hiszen eredetileg Respighi Hegedűversenye lett volna műsoron, de a szólista egy sajnálatos sérülés miatt nem tudta vállalni a fellépést.

Így tehát Dejan Lazić előadásában Weber muzsikáját hallgathattuk meg. A harminc éves horvát zongoraművész rendkívül szuggesztív egyéniség. Keze nyomán a zongoraverseny meghökkentően izgalmas, érdekes, eseményekben gazdag történetté vált. Játéka látványnak sem volt mindennapi. Mindenki, akit valaha tanítottak zongorázni, jól tudja – mert ezerszer elmondták neki a zeneóráján –, ilyen kéz- és testtartással állítólag nem lehet játszani. Dejan Lazić szinte ráfekszik a billentyűzetre – egészen közelről szemügyre véve minden egyes hangot –, már-már egyenesen álló ujjainak mozgása hatalmas pókok mászkálására emlékeztet, könyökét folyamatosan megemelve tartja, mégis az egész ember elképesztően ellazult állapotban van, s minden porcikájával kifejezi a zenét, amiben teljes lényével benne él. Fantáziája határtalan, játéka ötletes és intelligens, pianói megindítóak, lélegzetelállítóak, ha kell játékosak, fortéi harciasak, vagy éppen szenvedélyesek, bármit ki tud fejezni a hangszerén, s mindezt nagyon egyénien, mégis egyszerűen és szimpatikusan teszi, bármiféle megjátszott művészkedéstől és sztáros allűrtől mentesen.

De térjünk vissza a már említett szétzilálódott szimfóniához. Abban bíztam, a szünet után talán kicsit összefogottabb zenekari hangzásban lesz majd részünk. Tévedtem. Az együttes két oldala képtelen volt szinkronban maradni egymással. A másodhegedű- és a brácsaszólam időről időre elkésett. Ez a bicegő hangzás végigkísérte Mendelssohn muzsikáját, s a gondokat tetézte a fafúvók indiszponáltsága is, megvallom ilyen sok hibával játszani még sosem hallottam a Fesztiválzenekart. A zene hallgatása közben azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka mindennek.

Természetesen nem gondolom, hogy hirtelenjében elfelejtettek volna mindent, amit azelőtt tudtak. Azt sem gondolom, hogy Ilan Volkov ne értene a vezényléshez. De ha egy máskor magas szinten teljesítő csapat hirtelen maga alá zuhan, annak valószínűleg a karmester és a zenekar kapcsolatában kell keresni az okát.

Volkov talán túl nagy önállóságot várt a zenekartól, nem foglalkozott a szó szoros értelmében vett vezényléssel. Nem bajlódott különösebben a beintésekkel, szinte egész este kissé balra fordulva, félig-meddig háttal állt a zenekar jobboldalának, ezáltal a másodhegedű-szólam szinte kiszorult a karmester hatósugarából, s ennek bizony hallható következményei voltak. Volkov folyamatokat, hangulatokat mutatott inkább, s ezzel a módszerrel biztosan hatalmas eredményeket lehet elérni, különösen hosszas együttműködés esetén. De jelen esetben talán az idő kevés volt ahhoz, hogy zenekar és dirigens eléggé kiismerjék, megszokják, elfogadják egymást. Ez nagyon sajnálatos, mert ha a bicegésektől és bakiktól megpróbálunk elvonatkoztatni, semmi kétségünk nem marad, hogy nagyszerűen megformált, izgalmas és nagy hatású Skót szimfóniát hallhattunk. Vagy inkább hallhattunk volna...

Nem fér a fejembe, hogyan képes egy nagyon is határozottnak látszó dirigens ilyen ordító hibák felett csak úgy átsiklani, ilyen sántikáló zenekari hangzást annyiban hagyni. És az sem fér a fejembe, hogy egy ilyen kitűnő zenekar hogyan tud ennyire széthullani.

De ami talán a leginkább különös ebben a történetben, és az eddigieknek némiképpen ellentmond, hogy dacára a zenekari hangzás szétziláltságának, a gikszerek feltűnően nagy számának, a belépések pontatlanságainak, a zongoraverseny elképesztő színessége, és a szimfónia lenyűgöző ereje összességében mégis pozitív, kifejezetten magával ragadó élményt nyújtott.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.