Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Klasszikus, vagy jazz? (Keith Jarrett koncertje)

2007-10-21 09:27:00 Varga Péter

2007. október 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Keith Jarrett – zongora

Huszonöt szólólemez a diszkográfiában, készültek 1971 és 2005 között, némelyik koncerten, némelyik stúdióban. Ezek sorában még mindig a harmadik, az 1975. január 24-én a kölni operában rögzített a viszonyítási alap. Olyan elismerést, rangot hozott a zongorista Jarrettnek, amely szinte példátlan a jazzmuzsikusok körében. Paradox módon talán éppen azért, mert a hagyományos jazz patternjei kisebb szerepet játszanak a melódiák, harmóniák között; az egész inkább tűnik olyan szabad improvizációnak, amelyben az európai zene hagyományai mellett - amelyben a rögtönzés ma már gyakorlatilag nem játszik szerepet - a par excellence improvizációs zenének tartott jazz elemei természetesen jelennek meg.

Mert a huszonöt lemez között bizony van Bach Goldberg-variációk, a Wohltemperiertes Klavier mindkét kötete (a második csembalón), a Francia szvitek, van Sosztakovics 24 prelúdium és fúga, és Händel-szvitek is. Igaz ezek már a nyolcvanas-kilencvenes években készültek, de mindenképpen egy klasszikusan iskolázott művész produkciói, és bizony ebben a minőségében is figyelemre méltót produkált Jarrett.

Lehet tehát, hogy az a műfaj, amelyet a zongorista művel, pillanatfüggő, és a végeredmény, a koncert értékelése még a lejegyzett zenék játszóinál is igen tág határok között mozoghat, de Jarrett esetében azért bizonyosan lehetett tudni, mit kapunk, annak ellenére, hogy az improvizáció még inkább függhet a pillanattól, amelyben megszületik. Persze ő is tud jót, és még jobbat, ez pontosan kiviláglott az első és a második rész viszonyából. De ne szaladjunk előre.

A fények kialszanak, megjelenik a művész, kis show, kezével mintegy felmérő mozdulatokat végez a billentyűk felett, kijelöli a teret, amelyben az elkövetkező körülbelül két órában mozogni fog. Nem csak a kezei, hiszen időnként feláll, mindkét lábával erőseket dobbant. De kezei, ujjai is nagyon mozognak, az első számban bejárják az egész billentyűsort, virtuóz prelúdiumot hallunk, még kis Bachra utaló imitációs szakasz is megjelenik, amúgy egyfajta impresszionisztikus dallam és harmóniakezelés jellemző az egészre, mint ahogy szinte magára a koncertre is végig, sőt, az első rész negyedik, lassú tétele kifejezetten debussys hatásokat mutat.

Felmerülhet persze a kérdés, milyen szinten improvizációk ezek a rövidebb-hosszabb darabok? A kölni koncert lemezének négy tétele állítólag abszolút a pillanat műve volt, most az első rész közel háromnegyed órájában hét darabot hallottunk, mind (majdnem mind) különböző zenei világot mutatott. Bizonyos, hogy - legalábbis fejben előre - sok részletében megkomponált műsort hallottunk némi esetlegességekkel, ilyen lehetett szintén az első részben az ötödik darab, amely kézkeresztezéses fürge futamaival túlságosan is emlékeztetett az elsőre, anélkül, hogy továbblépett volna, talán ezért is lett kissé rövidebb a többinél.

Bár lehetett a számok között tapsolni, felfoghatók voltak ezek egy szvit különböző tételeinek is, a második darab tehát egy lassú tétel volt, nagyon gyönyörű dallamokkal, illedelmes harmóniákkal. A harmadik tétel ostinato basszus felett kibontott szinkópás jazzes melódia volt. A negyedik, ötödik tételt már jellemeztem, a hatodik egy minden szempontból, tempó, dallami és hangerő változások tekintetében mezzo darabnak minősíthető, míg a hetedik egy későromantikus zongoraverseny lassú tételeként volt leginkább felfogható, amelyben a hegedűszólamot a dúdolás idézte.

Ebből is hallható volt, hogy ezek a felállások, dobbantások, nyögések, beéneklések nem annyira az alkotás hevének ellenőrizetlen kirobbanásai Jarrettnél, hanem az előadás - bárha szintén improvizatív, de mindenképpen kompozíciós, és valljuk be: show - elemeinek tekinthetők.

A második rész első darabja az első rész első tételének újrafogalmazásának tűnt, sokkal változatosabb, koncentráltabb, intenzívebb megfogalmazásban, az addigi legerősebb taps és füttyözön is jelezte, egy ihletettebb állapotba került művész tért vissza a pódiumra. A második tétel egy valóban nagyon-nagyon makacs, néhány hangból felépülő, legnagyobbrészt a középregiszterben megszólaló ostinato basszus felett bontakozott ki, szintén kitörő sikert aratva, míg a harmadik egy musical szép betétdalának „jazz-örökzöldek” stílusban történő feldolgozására emlékeztetett. A második rész félóráját ismét egy szép lassú darab zárta.

Ezután jött a négy ráadás, ezek közül a két utolsó hozott igazi újdonságot, a boogie tétel, amely végig erősen táncos volt, és egy nagyon szépen kidolgozott lassú tétel, amely a búcsút jelentette. Bizonyos, hogy Jarrett arra törekedett - vannak lemezein példák az ellenkezőjére is -, hogy zenéje olyan kiegyensúlyozottságot mutasson a nagyon szabad improvizáció, a nagyon jazzes valamint a hagyományos európai dallami és harmóniai elemek felhasználásával, amely szélesebb közönségréteghez képes szólni. De ez soha nem vezetett olcsó megoldásokhoz, legihletettebb pillanatai pedig szigorú mércével mérve is magas művészi értékű produktumként értékelhetőek.

Amelyről szólván nem lehet nem szólni Jarrett pianista képességeiről, hiszen hatásához hozzátartozik az a virtuozitás, kiművelt billentéstechnika, amellyel elgondolásait meg is tudja valósítani.

Aki tehát nem lehetett ott Kölnben azon a bizonyos mérföldkő-koncerten, most bőven kárpótolva érezhette magát, egy sokkal változatosabb zenei világú, részleteiben is érettebben kidolgozott műsort hallhatott. A legenda velünk él.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.