Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Nehéz eset, sima ügy (BFZ / Brahms, Rahmanyinov)

2007-09-24 15:17:00 Balázs Miklós

2007. szeptember 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Yefim Bronfman – zongora
Vez.: Fischer Iván

BRAHMS: B-dúr zongoraverseny
RAHMANYINOV: e-moll szimfónia

A legjobb formájában találtam a Budapesti Fesztiválzenekart a szombat esti koncerten. Már csak azért is érdemes ezt a könnyen értelmezhető megnyilatkozást előrebocsátanom, avagy körmönfont tollforgatói leleménynek és sajátos írói „többszólamúságnak” még az árnyékát is kerülve megkockáztatnom, hogy a Nyájas Olvasót, ha kedve nem viszi reá, ne utaljam az alábbi keresett szavak okvetlen végigolvasására, avagy a lezáró, összegző kinyilatkoztatások (melyek, ígérem, nem maradnak el) fürkészésére, sem pedig a sorok közötti olvasásra ok nélkül ne kényszerítsem. Már hogyha csak arra kíváncsi: igen-e vagy nem. Vagyis, hogy elejét vegyem azon találgatásoknak, hogy most akkor tetszett-e nekem ez a koncert, avagy nem is annyira. Mert tetszett, bizony. Annyira.

Már az est első felében elővezetett Brahms-koncert (a B-dúr) is igen tetszetősen szólt. A pálcamester Fischer Iván értő és izgalommal ittas kíséretet biztosított a szólistának, Yefim Bronfmannak. Pedig korántsem problémátlan mű ez a zongoraverseny, nem is volt az soha. Testes, kövér munka, nagy, nehéz szólóval. Hosszú, bonyodalmas és nehézkes, mégis van benne valami a híres brahmsi derűből, meg abból a megfejthetetlen kiegyensúlyozottságból és karót nyelt komolyságból, mely a szerzőnek annyira sajátja.

Csak a kíváncsiság, s persze a hiúság végett kutattam, mit voltam bátor papírra róni nemrégiben e pianistáról, mikor is a Liszt Ferenc Kamarazenekar vendégeként szerepelt Budapesten úgy fél év előtt: „elegáns játékot hozó, megnyerő tónusban zongorázó” szólistáról írtam akkor. S ezen jelzők használatától ma sem ódzkodnék semmi pénzért, mert Bronfman játéka nemcsak Mozartban, de Brahmsban is éppolyan választékosnak tetszik, zongorázása most is ugyanolyan bizalomkeltőnek, helyenként emelkedettnek tűnt elő számomra. Technikás művész, tiszta és szépen tagolt játékkal, ehhez nem fér kétely. Csak azt a pici varázst, melyet eszbé kollégám Murray Perahia koncertjén vélt megvillanni látni a napokban, s ami csak egy apró lépéssel van túl a kiváló technikán és a módfelett jelenvaló muzikalitáson, ám mégis leggyakrabban a lényeg elvitathatatlan hordozója, azt valahogy nem hallottam. Bronfman mindent tud, csak elvarázsolni nem. Pedig hat rám, úgy éljek, ha akarom, elringat, vagy épp széles mezőkre visz, ha akarom, táncba hív dalosan és frissen, de el nem varázsol.

Nem így a szünet után megszólaló Rahmanyinov-szimfóniában (ó, a cukros e-moll!), ahol a legmagasabb nívót ostromolva hallottam a Fesztiválzenekart muzsikálni. Micsoda példás erő és megbonthatatlan csapategység ütött tanyát a vonóskar soraiban: megalkuvást nem ismerő hegedűfutamok, ragadós, mord basszusalátét, s persze instrumentumuk minden szeszélyét ismerő fafúvósok – a harmadik tétel klarinétszólójáról még unokámnak is mesélni fogok –, meg nem botló, gyönyörű hangszíneket találó rezek. És ragyogó együttjáték, a drámai feszültség és a könnyes líra mesteri adagolása, a dinamikai váltások legmagasabb iskolája. El kell ismerni, Fischer mesterien bánik a nyúlós pátosszal, ahogyan féken tartja, csepegteti, majd megereszti – tanítani való.

Pedig vitatható mű ez a szimfónia is, akárcsak a Brahms-koncert. A jól ismert szlávos melankólia és fel-felcsattanó ősszenvedély alig-ízléssel kevert elegye, a gazdag zenekari hangzás tobzódó hedonizmusa. „A romantika lármás utóvédje” – mondják sokan, akik még nem hallották a darabot a Fesztiválzenekar előadásában. „A romantika lármás utóvédje, de micsoda mű!” – mondom én, aki vagyok olyan szerencsés, hogy hallottam a darabot a Fesztiválzenekar elsöprő lendületű produkciójában. Mert ennél meggyőzőbb előadást e darabból aligha tudnék akár csak elképzelni is.
De az is lehet, hogy tudnék, csak nem akarok.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.