Az improvizáció fantomja (Némafilm orgonakísérettel a MűPában)
2007. szeptember 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Az operaház fantomja
Némafilm orgonakísérettel
Thierry Escaich – orgona
Maga a gondolat – tudniillik, hogy némafilm orgonakísérettel – már magában horror volt számomra. Igaz, hallottam már mozgóképet így lekísérni, de elsőre mégiscsak a zongora ugrana be, ráadásul én vagyok a száz ember közül az az egy, aki – a szolid templomi kísérettől eltekintve – szenved az orgona hangjától (az elektromos, persze, megint más). Aztán megkezdődött a vetítés, és én megvilágosodtam.
Rupert Julian 1924-ben kezdett filmet forgatni Gaston Leroux 1910-ben megjelent, Az operaház fantomja című regényéből. Az elkészült film jó nagy bukta volt 1925 januárjában a Los Angeles-i tesztvetítésen, de a szeptemberben, New Yorkban bemutatott, újravágott és hozzáforgatott részekkel kiegészített változat sikert aratott, később pedig műfajteremtő műként vonult be a mozitörténetbe.
Thierry Escaich 1990-ben végzett a párizsi Conservatiore-ban, ma ugyanott tanár, mellesleg kedvelt zeneszerző és folyamatosan koncertező orgonaművész, akinek egyik erénye az improvizációs készsége. Escaich tíz évvel ezelőtt játszotta először zongorán egy némafilm rögtönzött kíséretét, és beleszeretett a műfajba. Saját bevallása szerint soha nem készít előre témákat: a filmet igyekszik alaposan megismerni, ami azt jelenti, hogy ötször, hatszor is megnézi, majd a vetítés alatt a pillanatnyi érzéseknek engedve varázsol elő kíséretet.
Nos, mint említettem, az első képsorok láttán hirtelen megértettem, hogyan kerül a csizma az asztalra, tehát az orgona a némafilm alá: Leroux műve ízig-vérig gótikus regény, annak minden kellékével. Julian, aki ugyan horrorként aposztrofálta művét (vagy a forgalmazók tették volna?), jól tudta ezt, ezért az irodalmi műfaj képi adaptációját az ennek megfelelő építészeti (kor)stílbe helyezte bele. A cselekmény az operaház impozáns épületének elegáns, szecessziós helyiségeiben indul, de aztán szépen lekanyarog a boltíves pincékbe és csatornákba, míg végül föl nem lendül onnan, egészen a Notre Dame-ig. Ezt a filmet orgonával kísérni olyan, a 3D-n túlmutató élményt okoz, mint amikor 1987 farkasordító telén a barátnőm kitalálta, hogy Pestlőrincen, a Balassi moziban nézzük meg A rózsa nevét, ahol a pénztáros-jegyszedő hölgy azonnal közölte, készüljünk fel, ő hat néző miatt nem fűt be, teljes ráfizetés volna – így esett, hogy a leheletünk összevegyült Sean Conneryéval.
A hatást itt, a MűPá-ban fokozta, hogy a vetítővásznat (hová máshová?), az orgonasípok elé feszítették fel. A néző tehát felpillantott a képre, és onnan hirtelen rádörgött az iszonyú gótika.
Jelentem, én nem hiszem el, hogy Escaich-nak soha nem jut eszébe kétszer ugyanaz. Nem a rosszindulat mondatja velem, hanem mert látni, vannak kunsztjai: amikor például a filmen Erik/Fantom orgonálni kezd (elég gyakran teszi), és a kétmanuálos szerkentyűn regisztert vált, Escaich is megteszi, ráadásul mindig egy olyan hangszínre találva, amely egyszerre idézi a hasonló filmzenei kísérleteket, valamint azt, amikor a Majmok bolygója 2-ben a mutánsok istentisztelet mutatnak be az atombombának.
Az viszont igaz, hogy Escaich mint szerző (mert hiszen erről van itt szó: rögtönöz ő, de a folyamatos együtt létezés a filmmel végül is újabb és újabb kísérlet a mozgóképes produkció zenei szövetének megalkotására) nem adja olcsón magát: még véletlenül sem használ filmzenés kliséket. Nem próbál effekteket előállítani, és nem ragaszkodik a jól bevált zenei dramaturgiához (mindenkinek saját motívum, táncnál valami ritmusos, ropható, szerelmes jelenetnél andalgás stb.) – ő egyszerűen a saját zenei univerzumát igyekszik passzintani a filméhez, folyamatosan keresi a kapcsolódási pontokat.
Ennek aztán az az eredménye, hogy a néző-hallgató először érdeklődve figyeli a sajátos megoldásokat, egy idő után pedig annyira hozzáidomul az előadáshoz, hogy már nem hallja külön a zenét, egyszerűen csak élvez egy produkciót.
Emlékezetes este volt. Julian filmjét nem láttam ezelőtt, noha az általános vélemény szerint a közel húszféle Fantom-adaptáció közül az övé a legeredetibb. Azt hiszem, első találkozásnak ez pont jó volt.