vissza a cimoldalra
2020-08-09
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (3629)
A MET felvételei (951)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62200)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4696)
Operett, mint színpadi műfaj (4423)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (155)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4887)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4029)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7364)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (177)
Társművészetek (1829)
Opernglas, avagy operai távcső... (20585)
Verdi-felvételek (576)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Pantheon (2713)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Míg állni látszék az idő” (Sosztakovics-kamaradarabok / Nash Ensemble)
BaCi, 2007-08-17 [ Kamara ]
nyomtatóbarát változat

Sosztakovics-kamaradarabok / Nash Ensemble SHOSTAKOVICH:
Piano Quintet Op.57
Waltzes for Flute, Clarinet and Piano
Piano Trio No.2 Op.67

The Nash Ensemble

EMI / Virgin
94639 13372

Valami megingott a XX. század első felében. Az irodalomban nem lehetett már a hagyományos hármas egységre épülő, lineáris történeteket írni, a festészetben elvesztette létjogosultságát a valós tér, a szobrászatból szép lassan eltűntek a hagyományos léptékek, arányok. Az addig biztosnak tűnő talaj elhomályosult, viszonylagossá, ingataggá vált az emberiség lába alatt.

A valóság újfajta tükröződéséből természetesen nem maradt ki a zene sem.
Most eszünkbe jutnak a korszak zenéjének atonális hangzatai, aszimmetrikus ritmusai, eltorzított formái. Ebből a szemszögből Sosztakovics mintha valami régi maradvány lenne a XX századi zenetörténetben. Főleg kamarazenéje tűnik nagyon hagyományosnak. A zongorás kvintett első két tétele barokk formákat idéz, a lemez második darabjaként elhangzó keringők is egy több száz éves, közkedvelt közhelyen alapulnak. Bár előfordulnak sajátos hangszerkezelést igénylő megoldások (mint pl. a trió első tételének lassú bevezetője, ahol a hegedű és a cselló mintha szerepet cserélne), de ettől eltekintve nem követel túl sokat az előadóktól.
Legalábbis a hagyományos értelemben.

Sosztakovics kamaraműveinek többsége – sok helyen a szimfóniái is – azt a benyomást keltik, mintha egy jégbe fagyott világban mászkálnánk. Arcok, karakterek, tájak bukkannak fel, de mindenen rajta van a múlt megváltoztathatatlanságának szomorú tehetetlensége. A szereplők már nem élnek, a városok talán már nincsenek is a Föld színén. Hogy mikor volt, hogy mennyi ideig tartott, hogy visszatér-e: nem tudhatjuk, mert hagyományos „fogalmaink” szerint nincs változás, nincs haladás. A legtöbb helyen jellemző szigorú tempótartás, konokul ismétlődő ritmusok, harmóniák miatt a mozdulatlanság érzete uralkodik ezen a zenén. Úgy tűnik, mintha megállt volna, vagy egyáltalán nem is létezne az idő.

Pedig van itt is, csak kicsit másként. Sosztakovics zenéjében a tempó általában nem alkalmazkodik a dallami, harmóniai változásokhoz, a dinamika csak ritkán változik a zene történéseivel egy lélegzet szerint.
Az idő és a tér más megjelenési formákat választott magának.

Sokkal nagyobb hangsúly van az artikuláción, mint ahogy azt a mi fülünk megszokta. Nem egyféle staccato van, amely már puszta megjelenésével is különlegessé teszi az alapvetően legato szerkesztésű zenét, hanem rövid hangok tömegeit kell árnyaltan elkülöníteni egymástól. A tenuto a hang indításától, súlyától, befejezésétől függően jelenik meg szinte minden alkalommal más-más alakban. De ugyanilyen sokfélék a spiccatók, a martellatók, a ricochék – a hegedűs szakszavak ellenére a fúvós és a billentyűs hangszereken is.

A felvételen hallható játékosok mind erre a Sosztakovics-féle értelmezésre törekedtek, de nem egyforma sikerrel.

Elsőként Ian Brown zongorajátékát kell kiemelnünk. Minden tekintetben maradéktalanul valósította meg a fent leírtakat. Nemcsak sokszínű billentése segíti hozzá a hallgatókat, hogy közelebb jussanak Sosztakovics gondolkodásához, de a hangszínkezelése is varázslatosan alkalmazkodott az orosz szerző arculatához. Hozzá hasonló csoda a valcerek fuvolajátékosa, Philippa Davies. Fúvós hangszeren az egyik legnehezebb dolog egyenletes ütemben áramló levegővel különféle artikulációkat játszani. Davies előadásában azonban az egysíkúság kereteiből csak azok a pontok ugranak ki, melyek a szerző akarata szerint a zenei történések különleges karakterjegyeit hordják magukban.

Ebből a szempontból gyengébb teljesítményt nyújt Marcia Crayford (hegedű) és Michael Collins (klarinét). Úgy tűnik, hogy két elragadtatott zenésszel állunk szemben, akik túlfűtöttségük miatt nem tudták megvalósítani ezt a visszafogott energiákat igénylő játékmódot. Crayfordnál néhány hamis hangot, nem odaillő glisszandót, és sok helyen túlzottan intenzív vibratót eredményezett a heves vonókezelés. Collins csak a stabilitását veszti el egy-egy pillanatra a kontroll nélkül eleresztett futamok között.

Érdekes módon a kvintett többi vonós tagjára nem az első hegedű játékmódja hatott döntően, hanem a zongoráé. Apró kilengésektől eltekintve Elizabeth Layton (hegedű), Roger Chase (brácsa), Christopher van Kampen (cselló) megszabadulva a vonókezelés hagyományaitól meg tudták valósítani, hogy azonos vonósebesség mellett is kiaknázzák a vonásnemekben rejlő lehetőségeket.

Döntő többségében tehát egyazon koncepció szerint szólalnak meg Sosztakovics darabjai. A két „renitens” játékos pedig pusztán csak saját, valósnak vélt életünkre emlékeztet egy kissé ebben az átdimenzionált világban.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

ROSSINI: A sevillai borbély
A mai nap
született:
1914 • Fricsay Ferenc, karmester († 1963)
1928 • Lukács Ervin, karmester († 2011)
elhunyt:
1919 • Ruggiero Leoncavallo, zeneszerző (sz. 1857)
1975 • Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics, zeneszerző (sz. 1906)