Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Az Erdődy Kamarazenekar az MTA-n

2007-05-07 18:11:00 Johanna

2007. május 4.
MTA Díszterem

Erdődy Kamarazenekar
Szilasi Alex - zongora
Vez.: Rácz Márton

PLEYEL: Esz-dúr szimfónia
FIELD: Asz-dúr zongoraverseny
CHOPIN: Andante spianato és Grande Polonaise, Op.22
SCHUBERT: III. szimfónia

Az Erdődy Kamarazenekar péntek esti koncertje nem mindennapi élményeket ígért. Különös zeneszerzők, különös művek, muzeális Pleyel zongora várta a közönséget az MTA Dísztermében. Mindjárt az elején egy olyan szimfónia hangzott el, melyet Magyarországon valószínűleg mintegy 200 éve hallhatott a közönség utoljára. Ignaz Pleyel nem csak zongorakészítőként, de zeneszerzőként is híres volt. A műsorismertető füzetből az is kiderült, hogy néhány évet Kismartonban töltött, Haydn szárnyai alatt. A mester hatása alaposan felfedezhető a tanítvány szimfóniájában, főként a formák és a stílus terén, de azt hiszem, azért nem nagyon keverhetők össze ők ketten. Pleyel zenéje sokkal lezserebb - ha használhatom ezt a szót egy XVIII. századvégi művel kapcsolatosan -, nem próbálkozik semmilyen mélyebb mondanivalóval, ezzel szemben rendkívül dinamikus, és érezhetően elsősorban a közönség szórakoztatására törekszik.

Pleyel után John Field (1782-1873) művészetével ismerkedtünk, akinek neve valószínűleg nem cseng túl ismerősen, még a koncertlátogató közönség számára sem. Az ír származású szerző előbb Angliába, majd Szentpétervárra került, ahol haláláig élt. Állítólag ő volt a noktürn első jeles lépviselője, s Chopin is az ő hatása alatt kedvelte meg az említett műfajt. Asz-dúr zongoraversenye igazán szép, különös hangulatú, beszédes muzsika, meglepő fordulatokkal, kissé már romantikus hangzásvilággal. Mint amikor az ember szanaszéjjel csapong a gondolatai között, de valahogy egyiknél sem tud kikötni, mindegyik kedves valamiért, de egyik sem elég szuggesztív ahhoz, hogy kitartsunk mellette. Persze nehéz megítélni, mennyiben az előadás és mennyiben a mű volt az okozója ennek a kicsit széthullás-szerű érzésemnek.

Az 1880-ban készített Pleyel zongora megdöbbentően finom hangjának hallgatása közben azon gondolkodtam el, hogy ha nem tudnám, Chopin mennyire kedvelte ezt a fajta hangszert, akkor is azt mondanám, ezen az ő zenéjét kell játszani. Talán Szilasi Alex is így gondolta, hiszen szünet után Chopint játszott Ignaz Pleyel zongoráján. De, bevallom nem győzött meg. Nem azért, mintha nem zongorázna jól, vagy ne tudna nyílván rengeteget Chopinről és zenéjéről, de számomra hiányzott valami ebből a játékból, már a Field-zongoraverseny közben is. Valami, ami épp egy ilyen határtalan finomságokra képes hangszer segítségével talán még inkább megvalósítható lehetne. A gyöngédség, a kifejezőerő, egyfajta intimitás, ami érzésem szerint mindkét zongorás műben bennrejlő lehetőség volt.

És érdekes módon ugyanez hiányzott Rácz Márton vezényléséből is. Nagyszerűen, energikusan, már-már látványosan dirigált, az együttes úgy szólt, akár egy szimfonikus zenekar, tökéletes forték, fortissimók születtek, még az ötletességnek sem voltak híján, minden rendben volt, amíg elsöprőnek kellett lenni. Ám, amint egy lassú tétel került sorra, amint a dolgok kevésbé harsány, kevésbé életörömtől duzzadó, felszínes rétegeit kellett volna megmutatni, ahol a dinamizmus, a pörgés már nem játszhatott szerepet, a lufi kipukkadt.

A hangverseny legsikerültebb részének éreztem Schubert Harmadik szimfóniáját. A darab nagyon szerencsés választás, hiszen leszámítva az első tételt elindító néhány drámai taktust, igazi örvendező muzsika ez. Itt tökéletesen érvényesül a dirigens életigenlő lendülete, energikussága. És jól érvényesültek a zenekar erősségei is, mint például a magvasan megszólaló tuttik, vagy a feltűnően muzikálisan játszó klarinétos, az oboa szép hangja, a rezesek játéka, a masszív alapot nyújtó mélyvonósok. Kevésbé lehetett örülni azonban a hegedűszólamnak, amely gyakorlatilag az egész este alatt az együttes leggyengébb pontjának bizonyult gyakori hamis hangjaival és pontatlanságaival. Mindenképpen szót érdemel viszont a zenekar lelkesedése, igyekezete.

Ha röviden kellene jellemeznem, milyen is volt ez a hangverseny, azt mondanám: helyenként bosszantóan felületes, másutt kifejezetten izgalmas és élvezetes, valamint sok szempontból tanulságos. Soha rosszabbat!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.