vissza a cimoldalra
2020-11-01
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11562)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4853)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4968)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4154)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4796)
Birgit Nilsson (43)
Pantheon (2748)
Verdi-felvételek (586)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62479)
Richard Strauss (751)
Kimernya? (3830)
Operett, mint színpadi műfaj (4571)
A MET felvételei (1309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2082)
Franz Schmidt (3711)
Egyházi zene (229)
Rost Andrea (2055)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Kettős beszámoló a BBC Filharmonikusok koncertjéről
Varga Péter; BaCi, 2007-04-25 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2007.április 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A BBC Filharmonikus Zenekara
Szegej Hacsatrjan - hegedű
Vez.: Gianandrea Noseda

MOZART: Don Giovanni - nyitány, K.527
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, Op.61
SCHUBERT: IX. ("Nagy" C-dúr) szimfónia, D.944

Kamarazenekarnyi részleg kezdte a koncertet, akkora, amekkora ma Mozartnak kijár. Ez azonban nem csökkentette a zenekar hangzásának minőségét, gyönyörű hangszínnel szólalt meg a vonóskar, és bár a fúvósok eleinte pontatlankodtak kicsit, már ízelítőt kaptunk a nyitány során, mire képesek a BBC ezen zenekarának tagjai.

Mert ezt is a BBC tartja fenn, de, hogy ne kelljen versenyeznie a többi szimfonikussal és filharmonikussal (például a Londonban működő BBC Symphony Orchestrával, a BBC Concert Orchestrával, a cardiffi BBC National Orchestra of Wales-szel és a BBC Scottish Orchestrával), az együttes Manchesterben működik. Így csak a Hallé Orchestra a vetélytársa, amely a 2500 férőhelyes Bridgewater Hall rezidens zenekara, de természetesen rendszeresen játszanak ott ők is. A város egyébként 440 ezres lakossággal bír, de ez nem tesz itt semmit vidékivé. (Még a focit sem.) Mint ahogy az a National Orchestra of Walesről írottakból is kiderült, az a zenekar sem tudott semmi kisebbrendűségi érzésre utaló jelet felmutatni.

Aztán jött a fiatal örmény hegedűművész, és még mindig nem tudtuk meg igazán, mit tud teljes egészében a zenekar, mert itt csak kísértek. Bár volt mit kísérni, és nem is tették akárhogyan. De előbb Hacsatrjanról. A fiatal örmény hegedűművész már tizenöt évesen Sibelius-versenyt nyert. Két évvel ezelőtt Brüsszelben Erzsébet Királynő-versenyt. Tehát tud hegedülni. De hogyan? Illetve, hogyan játszotta a Beethoven-hegedűversenyt?

Bizony, nagyon sajátos módon. A bevezető zenekari szakasz a modern Beethoven-felfogás szerint szólalt meg, beszédesen frazeálva, de természetesen itt is nagyon szép hangzással. Hacsatrjan azután valami teljesen egyénibe kezdett. Néhol szinte annyira visszafogta a tempót, hogy az Allegro ma non troppo lassú tétellé változott a szólórészekben. Ezzel együtt nagyon szubtilis hangon játszott, a piano nála pianissimo volt. Az egész mégsem változott valami affektálós giccsparádévá.

Mert valóban egy kivételes képességű hangszeres állt ott, és önmagában logikusnak tűnt az előadás így is. És tényleg: elbűvölő volt. Hegedülése tökéletes ellentéte volt a két nappal előbb hallott Repinének, aki klasszikus megformálásra törekedett, a szélsőségek kiegyensúlyozásával. Hacsatrjan valódi virtuozításról is számot adott a gyors tételek kadenciáiban. A zenekar is követni tudta, a második tételben a hegedűsök ugyanúgy átvették ezeket a szinte hallhatatlan megszólalásokat, képesek voltak megingás nélkül elindulni.

Ez volt a változtás a műsorban, és nyilvánvaló, hogy a közönség nagy része elsősorban Rost Andreára váltotott jegyet, hiszen, mint egy operában illik a nagy áriák után, itt is már az első tétel után tapsoltak. Csakúgy, mint a Schubert-szimfónia minden tétele után.

Ami már a zenekaré és Nosedáé volt teljesen. Noseda vezénylési technikájára már az előző számokban is fel kellett figyelni. Nagy lépéseket tudott tenni a pulpituson jobbra, balra, és ehhez természetesen nagy lendületű karmozdulatok is dukáltak. Ezzel azonban teljes mértékben át tudta adni elképzeléseit, amit a Beethoven-verseny sokat kívánó, de jól sikerült kísérésével is megmutatott.

A Schubert-szimfónia mind a négy tételében meglehetősen élénk tempókat vett. Ez az Allegro ma non troppo már az ő elképzelése szerint való volt, itt már nem fogta vissza senki. Így a tétel "himmlische" hosszából nem sok maradt. Itt már a teljes méretére nőtt zenekar játszott, erőteljes basszussal (hat cselló, hét bőgő). Külön figyelmet keltő volt a második tétel oboatémája a trombitakísérettel. A fináléban hiányzott egy kicsit a nyersesség, a zenekar a Schubert-szimfóniában már abszolút szép hangzásával szólalt meg, ami ugyan nem fedte el azt, amit meg kellett mutatnia, de az utolsó tétel karakterének megjelenítéséhez már kevésbé puha hangzás állt volna jól.

Egy szokványos műsor, egy igazi egyéniséggel bíró hegedűs, egy nem mindennapi zenekar, nem igazán művelt közönség, nagyon elégedett kritikus. Jó egyenleg.

Varga Péter


Megalománia - Gondolatok Hacsatrjanhoz

Sokak betegsége. De azt - ahogy többektől is hallom mostanában -, hogy korunk betegsége, nem állítanám. Inkább talán az az érdekes, hogy minden kornak megvan a maga megalomániás időszaka. Szép nagyzolási zárlat volt a XIX. század vége, Mahlerrel, Richard Strauss-szal az élén. De talán annak tekinthetjük Beethoven uniós szimbólummá vált IX. szimfóniáját is. Itt már nem elég az instrumentum, szükség van egy kis vocéra is. És ott vannak a barokk többkórusos művei, sokszor a tucatot is meghaladó szólammennyisége, vagy akár a kastélyok fényűzése, a freskók méretei.... és még hosszan lehetne sorolni.
Szóval nemcsak most, az emberi faj mindig is törekedett a nagyságra.

Manapság inkább az az érdekes, hogy ennek a nagy múltú mániának egy ideje nincs "saját ideje". A XX. század kavalkádja - oly sok mindennel együtt - egybemosta a monstrumokat és az apróságokat is.
Ha csak napjainkat tekintjük, akkor is kitűnik ez a keveredés.
Egymást érik a rövid, egy-két ötleten alapuló, frappáns kortárs zenei alkotások. Mielőtt azonban elkeserednénk, hogy már nem is élvezhetünk nagyobb lélegzetű alkotást, emlékezzünk csak Jeney Zoltán Halotti szertartás című darabjára. Vagy ott van az Ötszerzős mise, amely ha nem is a terjedelmével, de a személyiségek sűrítésével mindenképpen többletet nyújt más művekkel szemben. De nem is kell a zene területén megmaradni. Ha kedvünk van, és pénztárcánk engedi, vásárolhatunk magunknak egy kedves kis Smartot, vagy Mini Morrist, de lehetőség nyílik arra is, hogy akár egy tekintélyes méretű limuzinnal autókázzunk le és fel az országutakon. A hölgyek lábaik adottságainak megfelelően divatozhatnak hosszú szoknyában, vagy éppen miniben, de a térdig érő is kellőképpen trendi viselet. Ugyanezt tapasztalhatjuk a lakásméreteket illetően, az ételek előállítását tekintve, a műszaki cikkek gyártásának terén.... mindent lehet, a kedves vásárló, befogadó, utazó, vendég - mikor milyen szerepkörben jön az ember - kénye kedve szerint.

Éppen ezért zsákbamacska ma már a koncertek többsége is. Külön "izgalmas" kategória e tekintetben az ún. régizene, ahol a jazzfeldolgozáson át a 3 méteres Faziolin megszólaltatott csembalódarabokon keresztül az eredeti kópiájaként megépített korhű hangszereken történő előadáson keresztül minden van. De nem is kell olyan messzire mennünk időben, mert ma már a halott zeneszerzők többségének száz és száz arca van a koncertpódiumokon.

Ha annak idején Péterfy Jenő valamelyik zenekritikájában azt írta: Mozart, az olvasók az egyéniségük különbségeitől eltekintve ugyanazt "hallották" alatta. Hogy ennek a tényleges Mozarthoz mennyi köze volt, abba most ne menjünk bele. De ha ma valaki kiejti Mozart nevét, akkor őrületes különbségek "csendülnek fel" a fejekben. Mert hát kinek a Mozartja? Az NFZ-é? Ránkié? Harnoncourt-é? Karajané? Heifetzé? Kis apparátus? Nagy zenekar? És a másik kérdés, hogy mikori előadás? Mert ha nyitószám a Mozart, akkor más, mintha az egész estét betölti. Ha Schumann-nal van együtt, akkor más, mintha Bartókkal.

Készülnek megőrülni? Pedig ez csak a hétköznapok tükröződése a művészeten. Ahogy a kefires pultnál választhatunk legalább 50 féle termékből, éppen úgy itt is.
Hogy jól jártunk, vagy sem, azt majd 100 év múlva megítélik az utódok - ha bírják az E-ket és jól tűrik a génkezeltség mellékhatásait. De hogy több mindent megeszünk, az biztos.

Ha például A BBC Filharmonikus Zenekara Don Giovanni-nyitányát csak úgy "magában" hallom, akkor a rendkívül szép, kiegyenlített zenekari hangzás, a plasztikus szólamok ellenére elvetettem volna. Valami fura súlyosság nyomta rá bélyegét játékukra, melybe a mozarti vonóvezetés könnyedsége, a csapodár címszereplő felszínes csillogása úgy, ahogy volt, belefulladt. Ez az egész teljesen érthetetlen volt számomra, amíg Szergej Hacsatrjan produkciója meg nem magyarázta az előtte történteket. Az történt, hogy a zenekar, élén Gianandrea Nosedával, a Beethoven-hegedűverseny elé játszotta el nyitányként az amúgy Don Giovannit megillető zenét. Hogy ez tudatos volt, vagy Hacsatrjan tudatalatti hatása, azt nem lehet tudni. Csak annyi bizonyos, hogy Hacsatrjan egy béklyók nélküli ragyogó csillag. Azt csinál, amit akar. Még ahhoz is joga van, hogy megölje Beethovent. Legalábbis a klasszikus értelemben vett Beethovent. Megtette. És bizony könnyen lehet, hogy ennek maga Beethoven is örült volna. Örült volna a szabad tempókezelésnek, a vastag, mindent betöltő hangnak, az egész művet átható transzcendens életérzésnek.... nem lehet tudni. Mindenesetre a rendkívül lelkes, többségében laikus közönségnek rettenetesen tetszett. Így első hallásra egyáltalán nem hiányolták a tempótartást, a végtelen interpretációs nehézségeket teremtő skálák egyenletességét, a klasszika szolid hangvételét, hanem örültek az őket ért elementáris hatásnak. Az már kevésbé látszik valószínűnek, hogy Mozart örült volna Don Giovanni szolgasorba süllyesztésének.

A zenekar pedig cseppet sem bánkódott az eufórikus hangulat és a tételeket megszakító taps miatt. Ellenkezőleg, magabiztosan túllépve a leigázottak és a halottak fölött meglovagolta a nézőtér felajzott lelkiállapotát, és egy abszolút klasszikus előadású Schubert IX.-et adott el az összeverbuválódott tömegnek.
Ebben a csomagolásban pedig még ez a közönség is szerette ezt a csöppet sem egyszerű muzsikát.

Szóval ez egy olyan igazi "nagyon" koncert volt. Nagyon csillogott, nagyon nagy magasságokból nagyon nagy mélységekbe repített, nagyon szélsőséges volt, néha nagyon elvont, máskor meg nagyon konkrét.
Hogy meddig lehet ily módon feszíteni a húrt, mindig nagyobb és nagyobb szélsőségeket bejárni, egyre távolabbi végleteket összekötni, megjósolhatatlan. Egyelőre az előadók még bírják az iramot. Sorra jelennek meg az izgalmas, új arcok, egyéniségek és adnak egészen új jelentést neveknek, stílusoknak, daraboknak.
A nézők pedig fekete lyukakként szívnak magukba pillanatonként egy-egy újabb Naprendszert, abban a biztos tudatban, hogy a világegyetem végtelen.
Vagy mégsem?

BaCi

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szemere Zita, Balga Gabriella, Pataky Dániel, Fried Péter
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
Haydn: e-moll („Gyász”) szimfónia, Hob. I:44
Haydn: Nelson-mise (Missa in angustiis), Hob. XXII:11
A mai nap
született:
1902 • Eugen Jochum, karmester († 1987)
1923 • Victoria de Los Angeles, énekes († 2005)
elhunyt:
1983 • Anthony van Hoboken, zenetudós (sz. 1887)
1986 • Lukács Miklós, karmester (sz. 1905)