Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A kontinens peremén (A Gulbenkian Zenekar koncertje)

2007-03-19 00:37:00 Balázs Miklós

2007. március 17.
Zeneakadémia

Gulbenkian Zenekar (Lisszabon)
David Lefèvre - hegedű
Vez.: Lawrence Foster


DVOŘÁK: Szláv táncok - 1., 5., 6.
BARTÓK: 1. és 2. rapszódia hegedűre és zenekarra
SCHUMANN: B-dúr (\"Tavaszi\") szimfónia

Mintha a fejem tetején állnék. Ez a koncert úgy kezdődött, ahogy mások befejeződni szoktak: Dvořák Szláv táncaival. Méghozzá a 1., az 5. és a 6. darabbal. Előre hozták a ráadásokat. És úgy fejeződött be, ahogyan más hangversenyek elkezdődni szoktak: Kodály Galántai táncaival. Persze ráadás gyanánt, hiszen a hivatalos műsorban nem szerepelt Kodály műve. Ha mégis, talán teltház lett volna, így maradtak üres székek a nagyteremben, nem is kevés.

Pedig a Budapesti Tavaszi Fesztivál második napjának kiemelt eseménye volt ez az est a Zeneakadémián, a jó nevű Gulbenkian Zenekar és a hegedűművész David Lefèvre koncertje. Először jár ugyanis Magyarországon a \"portugál zeneélet zászlóshajójának\" becézett szimfonikus együttes, méghozzá zeneigazgatójukkal, Lawrence Fosterrel. Számomra örömteli, hogy ma már a kontinens, sőt a széles világ - ne feledjük, idén a messzi Saõ Paulóból is érkezik szimfonikus zenekar a Fesztiválra! - legtávolabbi szegleteiből is jönnek együttesek mihozzánk, a glóbusz vagy a földrész ellenkező csücskébe. Európa nyugati végéből, a kies Luzitánia földjéről repültek ide a Gulbenkian Zenekar eminens muzsikusai, bőröndjeikbe azonban inkább szokványos, mintsem helyi jellegű műveket csomagolva; biztosra mentek, mondhatnánk, a már említett nyitódarabok mellett Bartók Béla két, hegedűre és zenekarra hangszerelt Rapszódiája (a kötelező magyar), valamint Schumann I. (\"Tavaszi\") szimfóniája szerepelt a programban.

Hogy az elején kezdjem: jól szólt a lisszaboni zenekar a szó hagyományos értelmében, egészségesen, telt hangzással, színgazdagon. A korántsem takarékos mozdulatokkal dirigáló Foster is figyelmesen és gondosan tartotta kézben muzsikusait, a kedélyes Szláv táncok megfelelő nekilendüléssel és táncos kedvvel sorjáztak el. Noha már itt érezni lehetett némi rézfúvós-bizonytalanságot és pillanatnyi csapzottságot az előadásban, az igazi problémák inkább csak a Bartók-darabokban voltak érezhetőek, legalábbis olyan mértékben, hogy említésüket el nem mulaszthatom. A Rapszódiák kíséretében a zenészek gyakran nem találták meg a megfelelő karaktereket. Jóllehet a szólista, a gazdag emocionális bázissal és a daraboknak megfelelő lendülettel muzsikáló Lefèvre (aki ezután, a koncert második felében első hegedűsnek ült be a zenekarba) magánszólama hozta a ma már külföldi előadótól is elvárt idiomatikus kifejezéskészletet, a népi- és verbunkos ritmus értő és ízes megszólaltatását. A zenekartól viszont nem mindig kapta meg az optimális támogatást Lefèvre, elsősorban a fúvósokra, kisebb részben a mélyvonósokra igaz, hogy sokszor pontatlanul, ihletetlenül, máskor fontosságukat túlértékelve kísérték a szólót.

A szünet után megszólaló Schumann-szimfónia azt nyújtotta, amit az első rész alapján vártam, egy vastag, bő ecsetvonásokkal felvitt, gazdag színvilágot nyújtó előadást, nem annyira a kifejezés végtelen bőségét és precizitását, mint inkább a biztos hangszeres tudás arzenálját; a beethoveni szabásminta romantikába oltott akarnokságát. Foster ennélfogva túl sok körvonalat mosott el Schumann muzsikájából, nála az átfűtöttség, a dinamizmus szolgálja leginkább a homogenitást, az andantéból allegróba csapó szélső tételek dominanciája - és a produkció pregnanciája - helyett inkább a szimfónia ívét szélesítette és hegyezte ki az amerikai dirigens. Kár, hogy sok fontos mozzanatot \"jótékony\" hangmasszába oldva elsikkadni engedett. Ha nem is került minden hangsúly a helyére, a B-dúr szimfónia így is dinamikusan, a lehetőségekhez képes rugalmas ritmikával, érzelemdúsan és fényesen szólt, derűsen játszó vonóskarral, néha kifejezetten szép fafúvósállásokkal, a vártnál gyengébb rezekkel.

A mérsékelt sikert egy félperces Braga Santos-miniatűr közbeiktatása nyomán Kodály Galántai táncainak pergő, és valóban jól eltalált előadása avatta zengő tapsviharrá. Kissé szokatlan ráadásdarab, de a kívánt hatást mindenesetre elérte.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.