A nassolás diadala (Paganini: 24 caprices; Concertos pour violon)
PAGANINI
24 caprices
Concertos pour violon
Accardo, Menuhin, Rabin, Zimmermann
EMI Classics
Válogatások korát éljük. A lemeztársaságok turkálnak a poros archívumokban, s
míg mi itt észak-balkánon az egykori besúgók jelentéseit olvasgatjuk, addig ők
odaát a lektorcédulákat tanulmányozzák.
Kinek mije van...
Aztán sorban jelennek meg az újabb és újabb (természetesen szigorúan gazdasági szempontok
alapján összeszerkesztett) CD-k.
És ez nem is mindig baj. Az egykori felvételeket ma már a legtöbb háztartásban nincs mivel lejátszani.
A szerkesztés általában vagy az előadó, vagy egy-egy szerző köré csoportosul. A mi esetünkben Paganini az a hívószó, amire összejön az EMI raktárából a hegedűsök egy igen válogatott csapata.
Az első CD-n (mert hogy rögtön kettőt is hazavihetünk) Frank Peter Zimmermann játssza az ördög hegedűsének 24 kis \"szeszélyét\".
Van abban valami vadnyugati söntésajtót páros lábbal berúgó magabiztosság, ahogy a szerző kiírja a kotta elejére: op. 1. Ezzel is jelezve: félreértés ne essék. Ez még csak a kezdet. Lehet utánam csinálni.
Ma már akad rá vállalkozó (néha több is, mint kéne), na de 1818-ban? Zimmermann biztosít
bennünket, hogy tud annyit, mint amennyit a harminchat éves Niccolo tudott.
És akinek 74 perc szólóhegedű kevés, az meghallgathatja - hasonlóan kitűnő előadásban - az első hegedűversenyt (op. 6) D-dúrban.
Eredetileg Esz-dúr a versenymű hangneme, D-dúrban csupán a szólista játszik fél hanggal feljebbre hangolt - s így nyilván még fényesebben szóló - hangszerén. (Abba most ne is menjünk bele, hogy az egykori D-dúr ma már erősen konvergál az Esz-dúrhoz.)
Az előadásra most sem lehet panasz. Michael Rabin vállalta magára a szólista szerepét. A nem
kevésbé kitűnő Filharmónia Zenekart Sir Eugene Goossens irányítja.
Persze, nem maradhat le a lemezről a második concerto (op. 7) sem. Egy évvel az előbbi
után készült a felvétel. Yehudi Menuhin fénykorában, 1960-ban állt a mikrofonok elé. Partnere a Royal Philharmonic Orchestra és Alberto Erede voltak. Panaszra
most sem lehet okunk.
Önök persze nem érhetik be ennyivel. Ha már úgyis ott van a CD-játszóban a lemez, ne hagyják ki a híres G-húros Mózes variációt, vagy a 20 részes Velencei karnevált sem. Salvatore Accardo szavatol értük.
Hogy jók-e az ilyen monstre lemezek, hogy Paganini zenéje van-e annyira izgalmas, hogy két és fél órán át hallgassuk, azt nem tudom. Egy ilyen kiadványnak talán nem is ez a célja. A habos tortát sem esszük meg egy ültő helyünkben. De jó tudni, hogy bármikor nassolhatunk.
Az édesség pedig \"boldogsághormont\" termel.
És miért ne legyünk boldogok?