vissza a cimoldalra
2020-11-01
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11562)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4853)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4968)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4154)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4796)
Birgit Nilsson (43)
Pantheon (2748)
Verdi-felvételek (586)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62479)
Richard Strauss (751)
Kimernya? (3830)
Operett, mint színpadi műfaj (4571)
A MET felvételei (1309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2082)
Franz Schmidt (3711)
Egyházi zene (229)
Rost Andrea (2055)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Ékes anyanyelvünk (A Rádió Együtteseinek Kodály-koncertje)
Balázs Miklós, 2007-03-06 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2007. március 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa
Korondi Anna, Fodor Beatrix, Geötz Judit, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Hámori Szabolcs (ének)
Deák László (orgona)
Vez.: Fischer Ádám, Strausz Kálmán, Thész Gabriella, Nemes László Norbert

KODÁLY ZOLTÁN:
Nagyszalontai köszöntő
Missa brevis
150. genfi zsoltár
Öt tantum ergo
Pünkösdölő
Öregek
Jézus és a kufárok
Psalmus Hungaricus

Ha valamit, ünnepelni azt tudunk itt a Kárpát-medencében. Ha valamit, megemlékezni, hozsannázni, égre emelt könnyes tekintettel merengeni a régi nagyok tartásán és kiállásán - ezt nagyon tudjuk itt a Duna és Tisza mentén. De baj-e ez vajon? Vagy nekünk csak ez maradt? Lehet, hogy baj, persze, hogy foltos-rongyos jelenünk mindig az aranyködbe vont múlton mereng, ezt tette régen is, ezt teszi ma is. A régiek dicsősége, véljük, hírt hoz a jelenbe, melyből új erőre serken, ami megfelelő támasz híján hervadni indult.

És ez is valami. Faragott ikont eszkábálni egykori futballzsenikből, totemet állítani néhai tudós atyáinknak cseppet sem lebecsülendő cselekedet, de egyenesen honfiúi kötelesség. A méltó megemlékezés ekképp lesz megkerülhetetlen penzum és egyszersmind nemes feladat a mindenkori jelen emberének. Azonban nem a valahai óriások követelik mitőlünk ezt az alázatot, de mi szabjuk ki önnön magunkra a nehéz terhet. Miközben tudjuk, megfelelni a múlt hőseinek ma talán munkásabb és nehezebb, mint bármikor. Nekünk fontos, maiaknak, hogy akikre büszkék vagyunk, akikre felnézünk, akiknek szellemi hagyatékából saját utódainkat is táplálni igyekszünk, időről időre, legalább jeles évfordulók örvén kerüljenek olyan fénybe, mely hős eleinknek kijár, s melyben nem mellesleg a ma embere is megtalálja a helyét.

E gondolat mentén hallgattam a Magyar Rádió zenei együtteseinek hangversenyét szombat este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, ahol, mint a Jubileumi Kodály-évad ünnepi nyitókoncertjén, természetesen tudatosan válogatták az estre a Kodály-életmű emblematikus kórusdarabjait. A legkedveltebb gyermekkari kompozíciókat, a Nagyszalontai köszöntőt, a 150. genfi zsoltárt, az Öt tantum ergót és a Pünkösdölőt, vegyes kari műveket: a Missa brevist, az Öregeket és a Jézus és a kufárokat, majd a koncert második felében a legkeresettebb Kodály-művet, a Psalmus Hungaricust. Megannyi sokat hallott, jól ismert remekalkotás, mind-mind mindenkor érvényes üzenetértékkel. Olyan kompozíciók ezek, melyek mondanivalójukban nem szorulnak akadémikus elmék tudós magyarázataira, de figyelemmel hallgatva könnyen feltárják szándékaikat.

Nem kell festői fantáziával vagy szárnyaló asszociációs képességekkel bírnunk ahhoz, hogy például a Jézus és a kufárok üzenetét a ma emberére vetítsük. (Van olyan ember, aki az "és ott terpeszkedtek a pénzváltók" sornál nem ismer az életünket bepókhálózó bankokra és bankárokra?) S talán ezért fontos az ilyesfajta emlékezés. Emlékezés azokra, akik egykor pirulás nélkül, egyenes derékkal vághatták azoknak az arcába, akiket illet, hogy: "rablók...!". De hol van, ki "kötélből ostort fonván" a "pénzváltók pénzét szerteszórá", "asztalaikat feldönté", s "kihajtá [...] a templomból" azokat, akiknek ott helyük nincs? Vajon nem a jelen néma vergődése-e az emlékezés, mely mai hősök híján régi legjobbjaira emlékezik, s elszánás és saját tettek helyett azok cselekedeteit színezi, stilizálja, mitizálja, s próbálja újraélni a rítus szerint? Vajon nem a tehetetlenség gúzsba kötött virágai ezek a koncertek? Saját gyenge létünk és görcsös cselekvőképtelenségünk beismerései, melyekben a néhai nagy rétorok ékes szavára támaszkodunk? Hiszen az egyik utolsó, aki szégyen és rejtegetnivaló nélkül szegezte a vádat az illetékesek felé, éppen negyven éve ment el. És meddig szólnak még az efféle nyersen őszinte vádak és jogos sikolyok csupán a Duna menti elefántcsont Palotában, vagy poros belvárosi zenedékben, ahol jószerivel senki se hallja? Azok legalábbis biztosan nem, akiknek fülét égetniük kellene.

A Magyar Rádió Énekkara (élükön Strausz Kálmánnal) ezen az estén sokat tett azért, hogy Kodály Zoltán parancsoló érvényű zeneművei messzebbre hangozzanak. Bár a Missa brevisben - legyen bármennyire is nehéz karmű - éreztem némi bizonytalanságot az előadóktól (nem a szólistáktól), melyet az Öregek és a Jézus és a kufárok előadása sem tudott érdemben oldani. Tudható, Kodály a misét a háború alatt, az Operaház pincéjében írta, ám - kis túlzással élve - ezúttal az előadói ihlet is az alagsorból jött. Ahogyan az Öregek egyébként nagy ívű és szépen felépített előadásában nem találtam elég empátiát és nemes szánalmat, a Missa brevisből, noha a mű roppant súlyát éreztem, hiányoltam a megalkuvást nem ismerő pontosságot és osztatlan figyelmet, keveselltem a ráfordított alkotó energiát.

Nem így a gyermekkarok produkcióiban, melyekben az est legszebben csillogó momentumaira bukkantam: az Öt tantum ergót először hallottam ilyen magas színvonalon, kiváló szólamvezetéssel, jó dinamikával, okosan tagolva énekelni, hasonlóan a briliánsan előadott Pünkösdölőhöz, mely olyan magától értetődően gyönyörűen és választékosan szólt, hogy legőszintébb lelkesedésemet ébresztette fel a Magyar Rádió Gyermekkara iránt. Ezért a világos mozdulatokkal, átélten vezénylő karvezetőket, Thész Gabriellát és Nemes László Norbertet is megilleti a dicséret. Ekkor éreztem igazán, hogy nem csupán a huszadik század egy jeles magyar zeneszerzőjét, de vele együtt egész kultúránkat és nyelvünket, az ékes magyar beszédet és éneket ünnepeljük.

A hangverseny második felében elhangzott Psalmus Hungaricusról is meleg hangon kell nyilatkoznom: továbbra is azt gondolom, Fekete Attila kiváló választás a "magyar zsoltár" szóló tenor szólamára. Meglehet, Fischer Ádám dirigálását helyenként vontatottnak, máshol erőltetettnek és túldimenzionáltnak éreztem, belátom, a Psalmus az efféle drámai kiteljesedésben is korszakos remekműnek mutatja magát. Fischer meglehetősen széles dinamikai íveket húzott, többször súlyos drámai csúcspontokba futtatta az előadókat, de sosem láttam károsan öncélúnak vagy hatásvadásznak a vezénylését. Fekete szólója is követte a dirigens hangerőbeli váltásait, a tenorista ízléssel, tiszta hangon, kiválóan artikulálva, hangjában kellő feszültséggel és pátosszal énekelte Dávid király zsoltárparafrázisát. Az énekkarok, bár ekkor már tapasztaltam a fáradtság jeleit, szépen és hatásosan vitték végig a darab kórusszólamait, hogy az emelkedetten és szárnyalóan szóljon. Ahogyan joggal várjuk. Ahogyan ilyen alkalmakkor illik és szokás.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szemere Zita, Balga Gabriella, Pataky Dániel, Fried Péter
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
Haydn: e-moll („Gyász”) szimfónia, Hob. I:44
Haydn: Nelson-mise (Missa in angustiis), Hob. XXII:11
A mai nap
született:
1902 • Eugen Jochum, karmester († 1987)
1923 • Victoria de Los Angeles, énekes († 2005)
elhunyt:
1983 • Anthony van Hoboken, zenetudós (sz. 1887)
1986 • Lukács Miklós, karmester (sz. 1905)