vissza a cimoldalra
2020-11-01
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11562)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4853)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4968)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4154)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4796)
Birgit Nilsson (43)
Pantheon (2748)
Verdi-felvételek (586)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62479)
Richard Strauss (751)
Kimernya? (3830)
Operett, mint színpadi műfaj (4571)
A MET felvételei (1309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2082)
Franz Schmidt (3711)
Egyházi zene (229)
Rost Andrea (2055)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Drahos kontra Beethoven (Az Alba Regia Zenekar koncertje)
Johanna, 2007-03-02 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2007. február 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Alba Regia Szimfonikus Zenekar
Alba Regia Vegyes Kar (karigazgató: Kneifel Imre)
Primavera Vegyes Kar (karigazgató: Horányi Ottilia)
Drahos Béla - fuvola
Fodor Beatrix, Wiedemann Bernadett, Wendler Attila, Hábetler András - ének
Vez.: Drahos Béla

PETROVICS EMIL: Vörösmarty-nyitány, Op.41
MOZART: D-dúr fuvolaverseny, K.314
BEETHOVEN: IX. szimfónia, Op.125

Kiütéses győzelem született vasárnap este a Művészetek Palotájának koncerttermében. Drahos Béla fölényes győzelmet aratott Beethoven muzsikája fölött. Na ne arra gondoljanak, hogy jobban vezényelt volna, mint akár a szerző maga, mert arról természetesen szó nincs. Inkább arról beszélek, hogy ki, vagy mi a legfontosabb egy hangversenyen. A zene, a mű, a zenészek, az énekesek, netán a közönség, esetleg a karmester, vagy csak úgy egyszerűen a ménkű nagy siker?

A rendkívül közönségbarát műsor-összeállítással még akár egy jó koncertet is adhatott volna az Alba Regia Szimfonikus Zenekar. Petrovics Emil nyitánya és Mozart fuvolaversenye baj nélkül lezajlott, és tulajdonképpen egy ideig az volt a benyomásom, hogy Drahos Béla személyében ugyan egy kissé felszínes, de azért igazán virtuóz, szóval eléggé jó fuvolistát tisztelhetek. Aztán a ráadás közben kezdtem átértékelni iménti véleményemet. Jól ismerem Bach Sarabande-ját, s nagyon szeretem is. Drahos Béla is úgy csinált, mintha szeretné, s valószínűleg szépnek is találta a művet, de túl sokat nem gondolkodhatott rajta, legalábbis az interpretációból csak ezt a következtetést tudtam levonni. Kifejezetten kellemetlen helyeken és túlságosan gyakran szakította meg a zenei folyamatot levegővétellel, egyszerűbben szólva alaposan és értelmetlenül szétszabdalta a zenét, egy-egy dallamív megformálása meglehetősen romantikusra, mondhatni úgy is, modorosra sikeredett, ráadásul hamis is volt itt-ott.

Azért a siker nagy volt ám. Olyannyira, hogy például a Mozart-versenymű első tétele után is tapshullám kezdődött, és később is ugyanezen helyről, a hatodik sor közepéről indult a beletapsolás a szimfónia tételei között. Igazából nehezen tudom felfogni, miért ragaszkodik valaki ahhoz, hogy elsőként üsse össze a tenyerét egy hangversenyen, ha még azt sem képes felfogni, hol végződik egy zenemű. Na mindegy, térjünk rá Beethoven remekére.

A Kilencedik szimfónia sokak kedvence, sokaknak pedig már az agyára megy, erről nem nagyon érdemes vitát nyitni, hiszen ízlés dolga az ilyesmi. De az már kevésbé ízlés dolga, hogy az adott darab milyen minőségben szólal meg. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar (ha van ilyen egyáltalán - a társaság feltűnő mértékben volt kibélelve más neves szimfonikus zenekarok vállalkozó szellemű tagjaival) ugyanis nem állt a helyzet magaslatán. Beethoven muzsikája idegesítően sok hibával szólalt meg. A vonósszólamok egységessége csak vágyálom maradt, ahogyan a tiszta fúvósállások is. Nem szívesen emelnék ki egyetlen zenészt, vagy hangszercsoportot sem feltűnő intonációs gondok, vagy pontatlanság miatt, mert úgy gondolom, hogy mindezért elsősorban a karmestert terheli a felelősség, hiszen ő az, aki irányít, ő az, akinek a hibák, a pontatlanságok orvoslása feladata volna. Már amennyiben hallja őket, és érdekli is ez a kérdés. Kívülről szemlélve, Drahos Bélát nem nagyon érdekelte más, mint a "Vezénylés".

Igen, nyilván nagy érzés több száz ember elé állni és irányítani, tetszelegni a karmester szerepében, érezni a hatalmat a pálca végén, sikert kiügyeskedni a közönségből - ez nálunk könnyen megy, sajnos, mert valami oknál fogva elképesztően könnyedén hagyjuk magunkat átverni -, de nem ártana időnként gondolkodni is kicsit. Például a zenén. Mondjuk arról, hogy miről is szólhat Beethoven muzsikája, mi mindent lehet(ne) mondani vele a mai közönségnek, hogyan épülhetne fel jobban az a zene, mitől lenne hatásos egy tétel indítása - egészen pontosan az elsőre gondolok, amely, dacára a benne rejlő lehetőségeknek, végtelen középszerűséggel indult neki a nagyvilágnak. A Molto Vivace jelzésű második tételről meg aztán sok mindent mondhatnék, de hogy élénk lett volna, azt nem igazán, és itt most nem feltétlenül a tempóra gondolok. Ahogyan az Adagio molto e cantabile is inkább határtalan unalommal csordogált előre, mint hogy éneklően, vagy akár egy hangyányit meghatóan, esetleg egyszerűen csak értelmesen szólalt volna meg. A lassú tételben sajnos még inkább megnyilvánult a zenekar hangzásbéli csiszolatlansága, a karmester megdöbbentő fantáziátlansága. Pontatlan belépések, széthulló szólamok lépten-nyomon, a szanaszét guruló pizzicatók sűrű záporként hatottak (ilyesmit ki lehet ám gyakorolni…). Persze van az úgy, hogy szívesen megbocsátjuk az ilyesfajta hiányosságokat, ha cserébe van legalább drámai erő, érzések, indulatok, értelmes hangsúlyok, dinamikai megoldások, más szóval valami zene.

Na sebaj, végigkínlódtunk három hosszú tételt, a szorgos közbetapsolók színesítették perceinket, jöhet végre a nagy durranás, a negyedik, amely kedvéért - gondolom én - Drahos épp ezt a művet választhatta. Felállt hát a kórus - óvatos becslésem alapján is legalább kétszáz ember, a gimnazistától a nyugdíjas korúig minden generáció képviseltette magát -, s a mélyvonósok a húrok közé csaptak. Na, azért azt a szólót akár meg is tanulhatták volna rendesen. Hogy egyszerre, meg egy hajszálnyival talán tisztábban szóljon, ha már olyan híres dallam, hogy mindenki ismeri. Na mindegy, lényeg, hogy Drahos Béla elvezényelhette ezt a tételt, a monumentális, lelkes amatőrnek tűnő kórussal, a meglehetősen vegyesen teljesítő szólistákkal. Fodor Beatrix és Wiedemann Bernadett kitűnően állták a sarat, túl jók is voltak ide, Wendler Attila már kevésbé győzött meg, és Hábetler András sajnos nagyon hamis volt.

Csak remélni tudom, hogy a produkciót nem előzte meg hosszas próbafolyamat, hogy a hangverseny amolyan szokásos magyar hakni szintjén született meg, mert ellenkező esetben ez a teljesítmény nagyon kínos… Amúgy pedig a Magyar Szimfonikus Körképet egy haknielőadással zárni legalább annyira kínos…

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szemere Zita, Balga Gabriella, Pataky Dániel, Fried Péter
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
Haydn: e-moll („Gyász”) szimfónia, Hob. I:44
Haydn: Nelson-mise (Missa in angustiis), Hob. XXII:11
A mai nap
született:
1902 • Eugen Jochum, karmester († 1987)
1923 • Victoria de Los Angeles, énekes († 2005)
elhunyt:
1983 • Anthony van Hoboken, zenetudós (sz. 1887)
1986 • Lukács Miklós, karmester (sz. 1905)