vissza a cimoldalra
2020-11-01
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11562)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4853)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4968)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4154)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4796)
Birgit Nilsson (43)
Pantheon (2748)
Verdi-felvételek (586)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62479)
Richard Strauss (751)
Kimernya? (3830)
Operett, mint színpadi műfaj (4571)
A MET felvételei (1309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2082)
Franz Schmidt (3711)
Egyházi zene (229)
Rost Andrea (2055)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Ketten Brendelről
Balázs Miklós, BaCi, 2007-02-13 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

Alfred Brendel - zongora

HAYDN: c-moll szonáta, Hob. XVI:20
BEETHOVEN: Asz-dúr szonáta, Op.110
SCHUBERT: f-moll impromptu, D935/1
B-dúr impromptu, D935/3
MOZART: c-moll szonáta, K.457

*

A klavírozás mestersége

Egykoron bizony előfordult néhányszor, hogy meggondolatlan beszélgetőtársaim a jelenlétemben unalmasnak nevezték Alfred Brendel játékát. Nem úgy! - vágtam rá élből mindannyiszor, kellő határozottsággal, s mutatóujjam intőleg emelve figyelmeztettem őket markáns ellenvéleményemre, így barátaim, tapasztalva ilyenkor felfortyanó éktelen haragom, ma már ritkán keverik szóba a Brendel nevet közös beszélgetéseink alkalmával. Feddőleg legalábbis semmiképpen sem.

Nehéz szavakká formálni, miféle jéghideg verejték szaladt át rajtam a péntek esti koncert első húsz percében, miután az általam rajongva tisztelt zongoraművész, akinek mindenek előtt való muzikális kvalitásait akár a higgadtságom elvesztése árán is kész voltam megvédeni, most úgy kezdett játszani, hogy az már-már vitabéli ellenfeleimet igazolta. A Haydn-szonáta (c-moll, Hob. XVI: 20) nehezen, zavaró technikai tökéletlenségekkel folyt el; Brendel érezhetően nem találta magát, enervált volt, figyelmetlen, kicsit talán szétszórt, ekkor be kellett lássam, szokásos erényeit lehántva Alfred Brendel zongorázása valóban unalmas - és felettébb törékeny, akár egy kristálycsillár. S nem csupán a marasztalhatatlan idő ütötte rá a pecsétjét.

Csak a soron következő Beethoven-darab, a döbbenetes erejű Asz-dúr szonáta megformálása oldotta valamelyest iménti sokkomat, lényegesen szebben sikerült ez, mint az előbbi Haydn, bár még messze nem úgy hatott, ahogyan reméltem: helyenként a sokéves rutint, a mesterség biztos tudását, s csekélyebb ihletet éreztem benne. Ám kétségtelen, a nyitódarab kényszeresnek tetsző blazírtsága úgy olvadt el a Beethoven-opusz lassú tételében, akár a hóember adja át magát a tavaszi enyészetnek - micsoda megkapó líraiság, csontig ható mély poézis sütötte át nemegyszer ezt a kissé nehezen mozgó, akadozva moduláló, pontatlanságoktól sem mentes, mégis egyre szélesebb dimenziókat feltáró játékot.

A koncert második felére azonban kitisztult valami, ami az elsőben még foltos, vagy homályos volt. Brendel, ez a végletesen introvertált művész végre ablakot nyitott arra a legtartalmasabb zeneiségre, melyről tudom, az idő múltával is változatlanul ott van a szomorú tekintet keretezte morózus ábrázat mögött. A két remekbe mintázott Schubert-impromptu (f-moll és B-dúr) megcsillantott egyet s mást abból a régimódi Brendel-varázsból, mely a bensőséges költőiség és szofisztikáltság örvén jutott el a legmagasabb esztétikai minőség határáig. Kristálytiszta tagolás, érzékeny billentés, leheletnyi dinamikai árnyalatok; a kezdeti egykedvűség itt vált végleg múlttá.

A befejezésül játszott Mozart-szonáta pedig még tovább építette a képet: bemutatta azt a Brendelt, aki valóban nemcsak mérhető a legnagyobbakhoz, de közéjük is tartozik; egy öt évtizedes töretlen művészpálya minden tapasztalatával és bölcsességével szólalt meg a c-moll szonáta. Lefegyverző az az elmélyültség, mellyel a zenei kifejezést szolgálja Brendel, csodálatot keltő az a meghittség és tapintat, irigylésre méltó az az elegancia, a fantázia és intelligencia ideális elegye, amely ebből a patinás Mozart-előadásból áradt. Brendel mintha egy ódon kastélyt nyitott volna meg előttünk, ahová eddig nem engedett belátnunk, s ahol a nehéz brokátfüggönyök és faragott komód mögött egy generációk építette mikrovilág éli mindennapjait.

Ma már nem tiltakozom olyan hevesen, ha némelyek óvatlanul előttem nevezik Brendel játékát unalmasnak, netán idejétmúltnak. Később talán közbe sem szólok majd - legfeljebb mosolygok rajta.

Balázs Miklós

*

Rajongva akaratlanul

Elég nehezen indult az egész. Mindjárt az elején egy mobiltelefon, a szokásos folyamatos köhögés, mozgolódás. Hiába szerette volna Brendel, hogy az egyes tételeket csönd kösse össze, a közönség egész egyszerűen a játékon kívüli időben nem figyelt rá. Pedig a jelek, amiket küldött, egyértelműek voltak.

És valahogy neki sem sikerültek a dolgok. A Haydn-szonáta akadozó hangjai után a Beethoven némileg felszabadultabbnak tűnt, a megfogalmazás azonban alig-alig volt érthető. De már ekkor valami fura dolog keringett a levegőben. Időnként az ember háta megborzongott, az idegek enyhén felágaskodtak a tagjaiban.
Aztán persze nagy taps. Még a kialakulatlan viszonyok ellenére is.

Jöttek a Schubertek. Még mindig sok homályos ponttal, de egyre több boldog pillanattal - hallgató és játékos számára egyaránt.
A Mozart pedig mindent eldöntött. Egyszerűen támadhatatlan volt és lebilincselő.
Tomboló siker. El voltunk varázsolva.

Schreiernél éreztem ezt utoljára. Mit tudnak ezek, amivel a kor és a vele járó technikai hiányosságok ellenére még most is teljes joggal őrjöng nekik az egész ház?

Rengeteg legato, a dallam mindenek feletti uralma. Bárhol, bármelyik pillanatban ki lehet emelni az összetartozó hangokat a legfontosabb basszusmenettel szemben is. Szinte eltűnnek a zongoráról a kalapácsok. Egész könnyed billentés, sok pedállal: ez is a kötés miatt, a "sima vonó" korlátlan hatalmáért. A kísérő szólamok hangjai egészen eltűnnek. Akkordok zsongnak fortéban is és pianóban is egy csomóba fonódva. A ritmus két, végletes alapelv szerint működik: vagy kérlelhetetlen, szabályos lüktetésben sorjáznak a hangok, vagy homályos, kissé ingatag rugalmassággal és rengeteg szabadsággal játszik az előadó. Nincs világos vertikális szerkezet: csak váratlan, éles fordulatok a teljes titokból, hogy minél érzékibben hathasson a tömör hangszínekben tobzódó melódia.
Egy idő után már nem gondolkodsz, csak érzel.

Ma már hosszabb idő kell ehhez, mert ma rend szerint az észnek játszanak a színpadon.
Az 1800-as évek elején valami gyökeresen megváltozott. A végére pedig Wagner "unendliche Melodie"-ja olyan mély nyomokat hagyott az emberekben, hogy a XX. század csak hihetetlen energiabefektetéssel tudta némileg felülírni hatalmát. S nekünk, akiket Harnoncourt-ék már valamelyest "felszabadítottak" a romantika uralma alól, szokatlan ez az idegjáték.

Szokatlan és kissé borzongató: hát velünk, az elme embereivel is azt tehet ez a kis öregúr, amit csak akar?
És szokatlan és megnyugtató, hogy még velünk, az elme embereivel is el tudja hitetni egy ilyen kis öregúr, hogy csodák pediglen vannak!

BaCi

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szemere Zita, Balga Gabriella, Pataky Dániel, Fried Péter
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
Haydn: e-moll („Gyász”) szimfónia, Hob. I:44
Haydn: Nelson-mise (Missa in angustiis), Hob. XXII:11
A mai nap
született:
1902 • Eugen Jochum, karmester († 1987)
1923 • Victoria de Los Angeles, énekes († 2005)
elhunyt:
1983 • Anthony van Hoboken, zenetudós (sz. 1887)
1986 • Lukács Miklós, karmester (sz. 1905)