Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Free Style Chamber Orchestra: Pop Music

2007-02-05 07:06:00 Flór Gábor

\"Free Free Style Chamber Orchestra: Pop Music

Nagy János - zongora (művészeti vezető)
Pálhegyi Máté - fuvola (zenekarvezető)
Csonka Gábor - hegedű (koncertmester)
Frankie Lato, Balázs Gergely - hegedű (szólóhegedű)
Raposa Krisztina, Czenner Krisztina, Csámpai Melinda, Molnár Bea - hegedű
Benkő Gyula, Gálfi Csaba - brácsa
Horváth Ildikó, Sturcz András - cselló
Horváth Balázs - nagybőgő
Kaszás Péter - dob
Ablonczy Keve - klarinét
Zsemlye Sándor - szaxofon
Blaskó Mihály - fagott

Vendégművészek:
Szerényi Béla - tekerőlant
Lukács Péter - gitár
Borlai Gergő - dob
Tisza Bea - ének

Heurekord
5999888015723

A Free Style Chamber Orchestra (ezt most utoljára írtam le így, a továbbiakban FSCO, ennél nagyobb kiszúrást kritikussal nem tehet zenekar, mint hogy ilyen hosszú nevet választ) a mai jazz- (vagy nem is tudom milyen) zenekarok közül az egyik kedvencem. Ráadásul azzal az előnnyel indultak, hogy az első pillanattól fogva tetszett, amit csinálnak. Furcsa dolog, mert ez tulajdonképpen \"nem az én zeném\" (már ha létezik ilyesmi, hogy én zeném, meg nem én zeném, hiszen egyesek szerint csak jó zene van, meg rossz). Műfaji keveredésről van itt szó egyértelműen, mert egyetlen lemezen hallhatunk a diszkótól a népzenén át a legelvontabb kortárs zenéig mindent, ami valaha is előfordult a világ zenei irodalmában az utóbbi száz évben, és az efféle műfaji keveredést sem szerettem, eddig. Mert legtöbbször csak erőltetett, \"nincs jobb ötletem, tegyünk bele vonósokat vagy valami népi hangszert\" jellegű próbálkozásoknak lehettem szem- és fültanúja. Az FSCO esetében ez az eklektika boldog önfeledtséggel, játékosan, de mégis komolyan, a legmeglepőbb váltásokkal, a legkülönlegesebb hangzásokkal operál.

Aki úgy vesz / nem vesz lemezt, hogy belehallgat az első taktusokba (régen, még a bakelit-időkben ez nagy divat volt, ezért általában az első szám volt a legütősebb, és nagy volt az esély, hogy egyszámos lemezt vesz az ember), az mindenképpen \"pórul jár\": ha nyálrémet akar, és megveszi, azért, ha meg jazzt akar, és nem veszi, azért. A Dallas című szám ugyanis úgy kezdődik, mint a legcsöpögősebb filmzenék általában, aztán persze megbolondul, és a témát szétbombázva modern jazzé válik, majd átugrik a Haman című számba, ahol elszabadul a jazz.

A következő szám, a Memories of Grandpa címet viseli, egészen \"world music\" jelleggel indul, mind hangzásában, mind stílusában teljesen más, mint az előző. Abban persze nem, hogy hamar változik ez is, de ami itt még meglepő, az hamarosan megszokottá válik, sőt tulajdonképpen az lepne meg, ha a zenekar képes lenne egy számon belül huzamosabban ugyanazt a stílust képviselni. Ugyanazt a hangulatot, azt igen, ebben igen nagy mesterek, hogy lényegében a stílusok teljes kavalkádját felvonultatva is képesek egy gondolatot, érzelmet végigvinni egy darabon keresztül. A hallgató az első pár pillanat után föladja, hogy bármiféle megszokottságot, skatulyát rá tudjon húzni a zenére, mert nincs egyetlen szám sem a lemezen, ami ugyanabban a stílusban kezdődne, ahogy véget ér, vagy ha mégis, akkor a közepén változik minden, a legkülönfélébb irányokba. Minden szám egy külön történet, film, vagy mese. Tulajdonképpen első hallgatáskor az jutott az eszembe, hogy balettzene. Tökéletes táncjátékot lehet elképzelni bármelyik számra (az ötlet nem kopirájtos, tessék nyugodtan ellopni.)

Aztán a The Girl című, kis klasszikus darab következik, megnyugtatóan romantikus hangulattal, és ezután szorosan a három hosszabb lélegzetű darab. Ezek egyike a The Wizard, jelesen egy dobszólóval, amit bőgő követ, és csak ezután lép be a zenekar, és a hetvenes évek amerikai kémfilmjei jutnak eszembe, különös tekintettel az éjszakai üldözési jelenetekre, nem is egészen értem, hogy miért Runaway a következő szám címe, de nem is kell különösebben értenem. Persze nem marad így ez a mű sem, de mindent nem árulhatok el a lemezről, az olyan lenne, mintha a poént lőném le, legyen elég az, hogy ez a zenekar nem azért játszik 16 perces számot, hogy kitöltse a lemez üres helyeit. A Runaway sem egy rövid darab, viszont jó nyugodt, a címe ellenére, Tisza Bea énekli.

A lemez címadó dala a Pop Music. Azért ebben az esetben nem baj, hogy a lemezborító kizárólag angol nyelvű (amit amúgy utálok, nem olyan nagy nehézség ráírni magyarul is a dolgokat, nagy helyet sem foglal), mert az Európa Kiadó Popzene című számára asszociálnék rögtön, de ez valószínűleg csak koromnál fogva van így, ám lézeng még rajtam kívül a zenehallgató közönség között néhány ember, aki nem felejtette el. Viszont ez a szám még nyomokban sem tartalmaz Európa Kiadót, ellenben jól rányomja a \"bélyegét\" Borlai Gergő és Lukács Peta, persze nem pejoratív értelemben.

Nekem személyes kedvencem a Concerto for hurdy-gurdy, chamber orchestra & jazz trio, nagyon szeretem a klasszikus zenei felfogásban elkészített jazz darabokat, legalábbis akkor, ha jól sikerültek, és nem kényszer hatására. A háromtételes műnek a tekerőlant adja meg az ízét, hiszen ennek a hangszernek a hangja annyira jellegzetes, hogy akármilyen zenébe illeszti az ember, abból tekerőlant-zene lesz.
A záró darab, a Western valóban az, ami a címe: western. Hangulatában, stílusában, mindenképpen. Persze szigorúan FSCO-értelmezésben.

A hangszerelés, a szólisták, a nem létező stílus, amit játszanak, a lendület, minden rendben van ezen a lemezen. Jó zenekar jó lemeze a Pop Music. Ilyenkor szokta kiabálni a közönség, hogy \"maradjatok együtt\", ami egy húszfős zenekar tekintetében nem is kis feladat. Remélem sikerül nekik, és még sok ilyen hasonló lemezt hallgathatok meg - amik teljesen másmilyenek lesznek.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.