Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A karmester bűvöletében (A MÁV Szimfonikusok a MűPában)

2007-01-27 11:31:00 Johanna

2007. január 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÁV Szimfonikus Zenekar
Gary Hoffman (gordonka)
Vez.: Ligeti András

CSAJKOVSZKIJ:
Rómeó és Júlia - nyitányfantázia
Variációk egy rokokó témára, Op.33
V. (e-moll) szimfónia, Op.64

Talán nem túlzás azt állítani, kisebbfajta varázslat, ami a MÁV Zenekarral esett meg kedden este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Bár tanult kollégám kissé bolondnak nézett, amikor úgy egy hónappal ezelőtt bevállaltam ezt a hangversenyt, mert hát egy ideje a vasutas együttesről nem sok dicsérő szót hallani. Nekem mégis tetszett a műsorválasztás, romantikus lélek lévén örültem a sok Csajkovszkijnak, leszámítva a Rokokó variációkat, amelyről nincs túl nagy véleményem, de ez persze legyen az én bajom.

Aztán kedden reggel megfordult a fejemben, említett kedves kollégámnak talán igaza van, hiszen még az is kérdésessé vált, hol is lesz ez a koncert, meg aztán, kis is fogja dirigálni. Az egyik forrás ugyanis a Zeneakadémiát nevezte meg, mások viszont a Nemzeti Hangversenytermet tüntették fel. A nyomtatott programfüzetekben Irwin Hoffman, a MűPa honlapján Ligeti András neve szerepelt. Nos, miután beazonosítottam a helyszínt, s a frissen nyomtatott műsorfüzetkéből azt is megtudtam, hogy - Irwin Hoffman betegsége miatt - Ligeti vezényel, nem volt más hátra, mint kinyitni a fülem.

A Rómeó és Júlia alatt kiderült, hogy a zenekar egyáltalán nem rossz. A szólók többnyire szépen megszólaltak, a szenvedélyes tutti részek kifejezetten hatásosak, egységesek voltak, a vonós szólamok hangszínén viszont lehetne csiszolgatni, főleg a hegedűszólamot éreztem vértelennek kissé. Mindent egybevetve, a nyitányfantázia kellemes meglepetés volt.

A Rokokó variációkkal, azon kívül, hogy bekerült a műsorba, már csak egyetlen bajom volt: Gary Hoffman volt a szólista. Meg kell mondanom, nem lett volna nagy veszteség a magyar hangverseny-látogató közönség számára, ha a művész otthon marad beteg édesapja mellett, és helyette is beugrik valaki. Dacára annak, hogy a műsorfüzet szerint Gary Hoffman világhírű csellista, versenygyőztes, együtt dolgozott hatalmas karmester egyéniségekkel, és egyáltalán óriási főnyeremény őt hallani, szerény véleményem szerint sosem lett volna gordonkás, ha nincs neki egy karmester apukája. Már a hangja is meglehetősen színtelen - még inkább úgy mondanám: lélektelen - volt, akárcsak az előadásmódja. Fantáziája egyáltalán nincs, a hallása is elég átlagosnak tűnik, és a ritmusérzékén is lehetne fejleszteni még. Önbizalomban viszont cseppet sem szűkölködik a mi Garynk, s úgy ítélte meg, akkora tapsot kapott, hogy feltétlenül el kell játszania még egy Bach Sarabandot is az Első csellószvitből. S ez nagyon jó is volt, mivel így kiderült, hogy Bach zenéje még akkor is szép, ha csak szépen egymás mellé tesszük a hangokat, és mindenféle értelmes tagolás nélkül, kellő lassúsággal elgordonkázzuk őket.

S a hangverseny második részében következett a fentebb említett varázslat. Csajkovszkij V. szimfóniája elképesztő zene. És elképesztően unalmassá is tehető, ha nincs felépítve, nincs célja, nincs koncepció a karmester fejében. Nos, Ligeti esetében szó nem lehetett unalomról. Nagyon okosan, nagyon világosan, nagyon határozottan történt itt minden. Az elsőtől az utolsóig értelme volt a hangoknak, nem voltak felesleges, öncélú mozdulatok, nem volt lötyögés a tempókban, nem volt semmi, ami nem a zene céljait szolgálta volna. Minden mozdulata kifejező, inspiráló volt, egy-egy szenvedélyesebb dallamívet olyan mozdulattal tudott megrajzolni, mellyel szinte kihúzta a zenekarból a hangokat. Testével félreérthetetlenül közölte, milyen legyen a zene, holott nem táncolt a pulpituson, de ezek a mozdulatok, legyenek bár egészen aprók, akkora kifejezőerővel bírtak, hogy nem lehetett nem utánuk menni. És a zenekar ment is elbűvölve, hűségesen, mint akik végre gazdára találtak, végre elszántan követhetnek valakit.

Nem állítom, hogy nem voltak hibák, hogy minden szóló tökéletes volt, vagy hogy soha nem hallottam ennél jobb csapatot, de azt bizony bátran állíthatom, ritka az ilyen alaposan felépített, értelmes, nagyhatású előadás, lelkes összjáték. S ahogy hallgattam a negyedik tételt, egyszerre azt vettem észre, az egész közönség osztozik ebben az érzésben, mindenki feszülten figyelt, mindenki együtt élt a zenével, mert egyszerűen képtelenség volt kimaradni belőle.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.