Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Zenekari ünnep (az NFZ a Liszt Ünnepen)

2006-11-30 22:33:00 Varga Péter

2006. november 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

LISZT: Les Préludes
LISZT-KOCSIS: Goethe-Festmarsch
2. elfelejtett keringő
Az Obermann völgye
Ave Maria
3. elfelejtett keringő
Mazurka brillante
LISZT-FARKAS: Funerailes
LISZT-KOCSIS: Két legenda
LISZT-WEINER: Lidércfény
LISZT: Mazeppa

Nem volt teljesen tele a BBNH, a távolmaradóknak legszívesebben azt mondanám, örök életükre sajnálhatják, hogy nem voltak ott. Csak azért nem teszem, mert bizonyosan fog még Kocsis és az NFZ ilyesfajta bemutatásával szolgálni annak, mi az, amit ma zenekari játék, átgondolt műsorkoncepció, és annak szinte tökéletes hangzó megvalósítása jelent.

Alan Walker a Momusnak adott interjúban is elmondja, amit már sokszor elmondott, hogy Liszt zenéje csak akkor jó, ha jól játsszák. Ha nem, hajlamosak vagyunk azt mondani: micsoda gyenge zeneszerző. Míg más komponisták esetében: micsoda gyenge előadó. Ugyanakkor Walker szerint sok zongorista gondolja úgy, hogy a feladat elvégeztetett, ha a hangok rendben megszólalnak egymás után.

De Liszt írt zenekarra is, és érdemes azt is elolvasni, mit ír Walker második, A weimari évek alcímű kötetében a korabeli zenekarok játékkultúrájáról - ha lehet egyáltalán annak nevezni azt, ami akkor zenekari játék címén folyt. Például Habeneck 1826-ban a párizsi Conservatoire zenekarával tizenöt hónapig próbálta az Eroicát, miután először játszhatatlannak ítélte. Wagner 1877-ben kétségbeesve vonult le a Royal Albert Hall pódiumáról, miután az általa vezényelt kétszáz tagú zenekar háromszor sült bele A bolygó hollandi nyitányába. A bécsi opera hetvenhét próba után elállt a Trisztán bemutatójától. Liszt, ha olyan kedve volt, még koncerteken is úgy vezényelt, mintha próbán lenne - ha komoly hibák fordultak elő, rákiabált a zenészekre, hogy innen és innen kezdjék újra. Még szerencse, hogy a közönséget ez nem zavarta, sőt, megtapsolták éberségét. Vegyük hozzá, hogy a karmesterek nem partitúrából, hanem az első hegedű szólamából vezényltek, próbák gyakorlatilag alig voltak, s máris fogalmat alkothatunk róla, mit neveztek akkor zenekari játéknak.

Liszt mint zongorista félelmetes volt olyan szempontból is, hogy mindent le tudott játszani elsőre, lapról, lett légyen bármilyen, másoknak hosszas böngészést igénylő macskakaparás a kottában. De tényleg: milyen lehetett akkor egy Les Preludes bemutató előadása, vagy előadása, még ha ő vezényelt is? Ma, amikor ifjúsági zenekarok tizenéves tagokkal Mahlert játszanak, amikor egy-két tizedmásodpercnyi pontatlan belépésért minimum egy okoskodó ejnye-bejnye jár zenekaroknak a kritikus elméktől, nehéz elképzelni, mi mozgathatta a zeneszerzőket, hogy olyan hangszerelésű, faktúrájú zenekari műveket vessenek papírra, amelyeknek még csak megközelítőleg tisztességes előadására sem számíthattak.

Nem így Kocsis esetében, aki a Liszt-zongoradarabok hangszerelésekor már egy olyan együttesre számíthatott, amellyel be lehet mutatni a zenekari játék magasiskoláját, amellyel megmutathatja, mire képesek ők négyen: Liszt, a zeneszerző, Kocsis, a hangszerelő, Kocsis, a karmester, és Nemzeti Filharmonikusok, a zenekar.

Itt egy kicsit álljunk meg. Az NFZ honlapján az szerepel tudnivalóként a zenekarokra vonatkozólag, amit fentebb itt is lehet a darabokkal kapcsolatban olvasni. A MűPa műsorfüzetében azt olvashatjuk, hogy Weiner és Farkas hangszerelései, valamint az ismert Liszt zenekari változatok mellett csak a Goethe-Festmarsch hangszerelése Kocsisé. Viszont a Két legenda egy Liszttől származó zenekari változatának lemez-kísérőfüzetében több érdekes dolog olvasható. 1975-ben került elő kottájuk. Az egyébként alapos Liszt-ismerőnek mutatkozó szövegíró vázlatnak titulálja őket, de sajnos arra nem tér ki, milyen készültségi fokot tükröznek. Az azonban több jelből valószínűsíthető, hogy a Madonna del Rosarióban 1863 tájékán zongoraműként véglegesült Két legenda eredetileg zenekarra készült. Jó lett volna tehát egy kis tanulmányt arról valahol olvasni, milyen elvek, megfontolások, liszti minták szemmel tartása alapján készültek a koncerten elhangzott zenekari változatok.

Ez azért is érdekes lenne, mert az is olvasható ebben a kísérőfüzetben, hogy Liszt hangszerelései eredetileg sok esetben sokkal színesebbek annál, amit ismerünk, sajnos a későbbi közreadók túl színesnek találták ezeket, így nekik \"köszönhetően\" egyszerűsített formában ismeretesek. Kocsis zenekari letétjében is úgy készülhetett a zongoradarabok hangszerelése, hogy amit zongorán az ujjak virtuóz játékának eredményeként hallunk, az a zenekaron változatos hangszínekkel legyen érzékelhetővé téve. A hangszerelés néha szinte öncélúan szépnek, kimódoltnak is hatott, de ezek szerint ez a liszti ideált tükrözte, és pontosan ez helyezte a megfelelő kontextusba a témák megszólalásait. A zeneszerző ismert és kevésbé ismert művei így igazán hathattak: a minden elemében átgondolt, minden hangot, minden motívumot egymással a megfelelő mellé-, fölé-, alárendeltségi viszonyba helyező elgondolásban és előadásban. A zongorista-karmester itt arra tett kísérletet, hogy amit a billentyűkkel tenne, azt a zenekar zenészeivel játszassa el. A megvalósítást hallva: sikerrel.

Mert a zenekari játék egészen magas színvonalon szolgálta a zeneszerzői, hangszerelői elgondolásokat. Egységes tónusú vonósok, legyen szó bármelyik szekcióról, halálosan pontos belépések a fa-, és igen, a rézfúvósok részéről is. Amihez hozzájárult a dinamikai árnyalatok szintén alaposan átgondolt összefüggésrendszerben való elképzelése, és ennek megszólaltatása is. És ennek következtében maradéktalanul érvényesültek azoknak a rafinált hangszínbeli elgondolásoknak a hatásai, amelyek csak akkor hatnak igazán, ha a képet nem homályosítja semmilyen elmosódottság. Szinte eldönthetetlen volt alkalmanként, hogy tényleg egy soha nem hallott hangzáskombinációt, vagy \"csak\" egy soha nem hallott minőséget eredményező összjátékot hallunk.

Viszont tökéletesen eldönthető volt, hogy a Liszt Ünnep ünnepi módon zárult, várjuk a folytatást! Vagy lehetőleg mihamarabbi ismétlését ennek a műsornak - és hozzá a tudnivalókat.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.