R-E-I-C-H-7-0

2006. december 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Amadinda Ütőegyüttes
UMZE Kamaraegyüttes
Schola Cantorum Budapestiensis
Steve Reich

STEVE REICH:
Music for Mallet Instruments, Voices and Organ
Music for Pieces of Wood
Music for a Large Ensemble
You Are (Variations)

Úgy 15 évvel ezelőtt, a konyhámban kisebb társasággal üldögélve alaposan beletapostam zeneszerző ismerősöm érzékeny lelkébe, amikor egy a kortárs zenéről szóló, számomra kissé értelmetlennek látszó vitába egyszerűen csak ostobán belekotyogtam, miszerint igazából a kortárs zene manapság szerintem az, amit Presser Pici csinál, meg Sting és a hozzájuk hasonlók, mert hát mégiscsak ezek a zenék töltik be azt a funkciót, amit a zenének be kellene töltenie, vagyis hogy szólnak a korról, meg a kornak, amiben íródtak. Aztán elszégyelltem magamat nagyon, amikor barátunk rosszalló tekintetét láttam, és inkább elhallgattam. Most, hogy Steve Reich 70. születésnapját ünnepeljük a Nemzeti Hangversenyteremben, rájöttem, mekkorát tévedtem én akkor ott a konyhámban, mert bizony itt van pl. ez a Steve is, a baseballsapkájával, megkapó arcélével, kinéz kb. 60-nak, süt róla az intelligencia - naná, a filozófia doktora, vagy mi a manó -, és kétség nem fér ahhoz, hogy zenéje kifejezi a kort, amiben élünk. Az első számnál legalábbis azt éreztem, hogy semmi különbség a külvilág és a hangversenyterem között, itt benn is éppen oly nagy a káosz, mint odakinn, vagy helyesebben az a rend, ami ebben a zenében uralkodik, az nekem, egyszerű földi halandónak már olyan bonyolult és túlgondolt, hogy egy idő után már meg sem kísérelem kibogozni, inkább csak hagyom, hogy hasson rám, hátha kisül belőle valami. Hát, ami azt illeti, ki is sült, mert én amúgy is összekócolódott idegekkel esem be a koncertterembe - mivel itt élek a főváros forgatagában, meg nem is vagyok az a fajta, akire nem hat a külvilág -, aztán hirtelen körülvesz ez a repetíciós izé, ami valójában nem csinál mást, mint hogy feszíti a húrt folyamatosan, és feszíti és feszíti, és akárhogy is várom, hogy oldódjon már végre valami, mert mindjárt megőrülök, nem oldódik; csak folytatódik ez a gerjesztés, és aztán amikor már úgy érzem, na most vagy felállok és kimegyek, vagy sikítok, na, akkor - fura mód éppen akkor - vége lesz. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ha ezt egy másféle helyzetben egy pasi csinálja velem, hát holtbiztos, hogy nem engedem többé a hálószobámba… Szerencsére rendezni kezdik a termet, van idő kicsit felocsúdni az élményből, venni pár mély lélegzetet, a következő számot ismerem, nem félek tőle, fadarabokra írta a szerző, ebből baj nem lehet. De aztán megint jön a zenekar és a női hangok, amelyektől már az előbb is rosszul lettem, mert úgy éreztem, azzal a két szál, rettenetesen idegesítő hanggal, amit 10 percen keresztül blokkszerűen váltogattak, minden agressziómat felébresztették, és ezt még egyszer már nem bírom ki, de közben arra is gondoltam, bennem van a hiba, én vagyok túl kevés intellektuálisan, a zene kétirányú kommunikáció, és tessék kérem figyelni szépen. És figyeltem is nagyon, de egyszerre megrohant egy kép, amint állok az Oktogon kellős közepén, ahol a villamossíneket keresztezik az Andrássy úton suhanó autók, és én ott állok magamba roskadva, és próbálom érteni ami körülöttem zajlik, mert hát világos, hogy rend van abban kérem, főleg, ha kellő távolságból nézi az ember, de itt benne csak ijesztő, követhetetlen káoszt érzékelek, és nem merek moccanni sem, mert jön a Siemens villamos és nekem annyi, de aztán magamhoz térek és látom, hogy biztonságban vagyok a 20. sorban, nem érhet semmi baj, előttem pár székkel Presser Gábor nyugodtan rágja a rágót, minden oké, csak én vagyok elmebeteg hangyányit. Aztán amikor a szünetben látom, hogy többen is hasonlóan elgyötört állapotban ténferegnek, azon gondolkodom, hogy nagyon kellene egy sör, de kell-e nekem a második félidő is, akarom-e végigélni, amint Steve Reich kiütéssel győz felettem, de aztán persze konok, önfejű ember lévén maradok. És hát, íme a természet törvénye, mindent meg lehet szokni, a második részben már csak hűvös gondolataim vannak. Főként arról, miért is ír egy ilyen szimpatikus ember pont ilyen zenét, mi ennek a célja, oka, értelme, miért jó és mire, kinek tetszik és miért, direkt csinálja, alaposan kiszámított mérnöki pontossággal komponál és tudja, hogy milyen hatást akar elérni, vagy csak úgy jön neki az ihlet? Az világos, hogy nekem igazából esélyem sincs megtudni, tetszik e Steve Reich művészete, mert olyan direkt, védhetetlen módon tarol le, hogy arra már nem marad se erőm, se kedvem, hogy értelmesen átgondoljam, mit is hallottam, és csak Tolsztoj jut eszembe, a Kreutzer szonáta, ahogy a szegény főhős is csak szenved Beethoven zenéjének izgatásától, és fogom a kabátom gyorsan, hogy kijussak mielőbb a szabad levegőre, de mi tagadás, még reggelre is marad valami az esti koncert hatásaiból - s csak merje valaki kétségbe vonni a zene erejét -, és amikor a papagájunk rákezd a reggeli rendes rikácsolásra, hát kis híján kitekerem a nyakát szegény párának.