Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Kurt Masur és a Londoni Filharmonikusok

2006-10-31 16:26:00 Johanna

2006. október 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Londoni Filharmonikus Zenekar
Helen Huang - zongora
Vez.: Kurt Masur

MENDELSSOHN: Hebridák-nyitány, Op.26
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia, Op.73

Ismét világnagyságokat köszönthettünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán: Kurt Masur vezényelte a Londoni Filharmonikus Zenekart, zongorán Helen Huang működött közre.
A zenekart Sir Thomas Beecham alapította, 1932-ben. Azóta első karmesterként sorrendben következtek: Eduard van Beinum (1947-1950), Sir Adrian Boult (1950-1957), William Steinberg (1958-1960), John Pritchard (1962-1966), Bernard Haitink (1967-1979), Sir Georg Solti (1979-1983), Klaus Tennstedt (1983-1990), Franz Welser-Möst (1990-1996) és Kurt Masur (2000-2007). 2007-től Vladimir Jurowski, jelenlegi vendégkarmester veszi át a posztot.

A Londoni Filharmonikus Zenekar 1992 óta a Royal Festival Hall rezidens szimfonikus együttese. Koncertsorozatokat, családi és gyermekkoncerteket adnak, az új zene ügyét is magukénak érezve évente egy-egy kortárs zeneszerző munkásságát állítják reflektorfénybe. Nyaranta Sussexbe teszik át székhelyüket, s a Glyndebourne-i Operafesztivál állandó együtteseként működnek. Sokoldalúságukra jellemző, hogy számos világhírű filmben hallhattuk már játékukat. Jelenlegi turnéjuk utolsó állomása volt Budapest, s ha végignézünk a mögöttük álló programon, azt hiszem, minden tiszteletet megérdemelnek munkabírásukért. 15 helyszínen 16 hangversenyt adtak, 23 nap alatt.

A hangverseny Mendelssohn népszerű művével, a Hebridák-nyitánnyal indult. Nem kellett túl hosszú idő, hogy kiderüljön, ez a zenekar tényleg világklasszis. A fúvósaik is nagyszerűek, de mindenekelőtt olyan vonóskarral rendelkeznek, amilyenről sok zenekar csak álmodozik. Plasztikus, homogén hangzás, dús, masszív, de nem tolakodó, nem erőszakos mélyvonósok, szép hangon és nagyon együtt szóló hegedű- és brácsaszólam.

Schumann a-moll zongoraversenye rendkívül szövevényes, időnként szinte már kamarazene jellegű muzsika. A szerző feleségének írta a művet, a bemutató 1846-ban volt, Újév napján, s a szólót természetesen maga Clara Schumann játszotta. A csütörtök esti koncerten Helen Huangot hallhattuk zongorázni, aki mindössze 24 éves, de már elképesztő mennyiségű díj és elismerés tulajdonosa. A műsorfüzetben olvasható, hogy a kínai szülők gyermekeként, Japánban született hölgy ötévesen kezdett zongorázni, Amerikában. Már egy év múlva megnyerte első versenyét, aztán ez gyakorlatilag szokásává is vált. Nyolcévesen debütált a Philadelphiai Zenekarral. 1992-ben Kurt Masur vezényletével a New York-i Filharmonikusokkal lépett fel, s a zenekar 1994-ben neki ítélte a fiatal tehetségeknek adományozható Martin E. Segal-díjat. 2004-ben szerzett diplomát a Julliard Schoolban és elnyerte az Arthur Rubinstein-díjat is. Azóta is a világ legnevesebb zenekaraival dolgozik együtt.

Nos, mindezek után szinte természetes volna azt írnom, hogy a hölgy lenyűgözően zongorázott és könnyeket csalt a hallgatóság szemébe. De nem így történt: a hölgy számomra eléggé unalmasan, bár kétségtelenül virtuózan zongorázott. (Igaz, mellettem ülő tanult kolléganőm szerint ezt a zongoraversenyt ő is el tudná játszani némi gyakorlás után, szóval nem olyan vészesen nehéz szólamról van szó.) Schumann zenéjének elgondolkodtató, beszélgetős jellege kissé elsikkadt, az egésznek volt némi iskolás szaga, s ráadásként épp egy konzis vizsgákon gyakorta felhangzó - mellesleg csodaszép - Schumann-darabot, az Álmodozást hallhattuk. Szerintem az is unalmas volt, de a közönségnek nagyon tetszett. Legalább is a taps erről árulkodott.

Ha már itt tartunk - mármint a közönségnél -, megemlíteném azt is, hogy ez a lelkes hallgatóság már a zongoraverseny első tétele után lendületesen beletapsolt a zenébe, s a programfüzeteit is gátlások nélkül rakta a színpadra, mely utóbbi azért meglehetősen faragatlan viselkedés. Igaz, csak az első sorban ülőknek volt erre módjuk, s ha egyetlen sor alapján kellene statisztikát készíteni, akkor kiderülne, hogy a közönségnek mindössze nagyjából egy hatodának vannak ilyen jellegű hajlamai.

Brahms II. szimfóniájának előadása \"beletapsolási\" szempontból már zavartalanul zajlott. Az első két tételben éreztem némi szétesést, koncentrációs zavart, a fúvósok részéről becsúsztak intonációs bakik is, de a harmadik tételtől kezdve minden helyre került. Kurt Masur vezénylését kifejezetten érdekes volt nézni. Rendkívül takarékos mozdulatokkal, apró, de igen kifejező gesztusokkal irányított. Érzésem szerint mindezt csak részben kell a fáradtsággal, illetve a látható Parkinson-kórral magyarázni. Úgy gondolom, ez a fajta gazdaságos mozgáskultúra nagyon is tudatos a részéről, s a zenekar hangzásában semmiféle fennakadást nem okozott. Masurt nézve azon gondolkodtam el, miképp lehet, hogy valaki 79 évesen, egy ilyen elképesztően sűrű turné utolsó estéjén ilyen derűvel, ilyen elhivatottsággal képes vezényelni. A majd\' kétméteres, vékony, nehezen mozgó, kétségkívül nagyon fáradt ember, kortalanná vált a pulpituson, és szinte a tekintetével, testtartásával, puszta jelenlétével irányította a zenekart. A mesterségbeli tudás, a gyakorlottság, az összeszokottság igen lenyűgöző, elgondolkodtató példájának lehettünk szemtanúi.

Talán nem olyan meglepő, hogy Kurt Masur a kitartó tapsvihar ellenére sem akart ráadást adni, inkább kedvesen mosolyogva körbesétálta a zenekar tagjait, és nagy részüknek személyesen mondott köszönetet. Majd amikor a taps semmilyen módon nem akart alábbhagyni, mosolyogva kiintegetett nekünk, kézen fogta a koncertmestert és kiballagtak a színpadról.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.