Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Liszttől Lisztig (A Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny gálaestje)

2006-09-25 07:39:00 Balázs Miklós - Windhager Károly

2006. szeptember 15.
Zeneakadémia
A Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny gálaestje

A nap első sikerélménye már a péntek délelőtt kihirdetett eredmények ismeretében ránk kacsintott. Történt, hogy idén, szemben több korábbi Liszt (-Bartók) Zongoraversennyel (1966, 1981, 1986, 2001), a ráncolt szemöldökű, szigorú zsűri nem bizonyult szűkmarkúnak, első díjat is kiadott. A szokásos flikk-flakkot persze így sem úsztuk meg, a második díjat Borbély és Besnard megosztva kapta, így nemcsak ők, de a harmadik helyezett is jóval kisebb összeget vihetett haza az előzetesen beígértnél. (Tetszenek látni, így érdemes másodiknak lenni, hogy azután kevesebb pénzt zsebeljünk be, mint amennyi a harmadik helyezett díja lett volna - elvileg.)

Nemcsak a versenyzők, de a nagy tekintélyű nemzetközi zsűri számára is komoly eredmény ez. Ne legyenek kétségeink, egy verseny után nem okvetlenül a döntőben is érdekelt résztvevők a legkimerültebbek, megeshet, inkább maga az \"ítélő testület\". Belátható, ha az ember azzal kel fel egy hétfő reggelen, hogy \"ma hatszor meg kell hallgassam a h-moll szonátát…\", bizonyára nehezebben kászálódik ki a cihából, s a talán még a beretválkozást, esetleg más veszélyes műveletet is másnapra halaszt. Bizony most kell csak igazán, hogy elérhető közelségben legyen egy italautomata, vagy a kezünk ügyében a nagyobbik termosz. Így mindjárt jobban érthető, miért csak öten jutottak a fináléba a tervezett hat helyett…

Ám bármennyire is fárasztó az efféle jeles \"kompetíció\" (nem feledve a szó evolúciótanban szokásos konnotációját), egy jó színvonalú, figyelemre érdemes tehetségeket felvillantó nemes versengés méltó kerete kell legyen a nyitókoncert, nem kevésbé a záróest. Ennek fényében a szeptember 15-i hangverseny műsorában ki-ki a maga legsikerültebb produkciójával szolgálta ki a félórányi \"szónoki kötelező\" után elcsigázott, muzsikára éhes közönséget. Mert a díjazottak gálaestje bizony két szinten folyt, egyrészt verbális, másrészt zenei téren, azzal az apró különbséggel, hogy utóbbiban már véget ért a vetélkedés, előbbiben pedig a figyelmes közönség akár pontozhatott is volna, ha jut még rá ereje. Így a versenyzők az eredmények biztos tudatában, örömüket, vagy éppen csalódottságukat kifejezéseket nem kereső, mondhatni alig rezzenő arcizmaik mögé bújtatva billentettek néhány utolsót, de csak miután a kiérdemesült felszólalók is megcsillogtathatták rétori képességeiket.

Így esett, hogy a műsorközlő, az általam egyébként igen tisztelt Schanda Beáta Falvai Sándor összefoglalójának angol tolmácsolásában két ízben is c-mollba \"transzponálta\" Liszt Ferenc zongoraszonátáját, Falvai Sándor zsűrielnök visszatekintésében pedig némi szereptévesztés gyanúját is felébresztve minden kételyt igyekezett eloszlatni a Bartók-szvit \"helyes\" tolmácsolását illetően, mondván: \"kár, hogy a szvitet játszók közül néhányan nem éltek azzal a páratlan lehetőséggel, hogy a művet a szerző előadásában tanulmányozzák…\". (Egy halk morfondírozást megér: ha egy zenedarab megfelelő értelmezését még mindig a szerző - avagy intézmény stb. - tartja magánál, mi végre a verseny?) Később ilyen, nem könnyen értelmezhető mondatra ragadtatta magát: \"közhely, hogy a h-moll szonáta megszólaltatása talán a tizenkilencedik századi zongorairodalom legösszetettebb feladata.\" Mármost, ha meg vagyunk győződve arról, hogy egy zongoradarab előadása a 19. századi zongorairodalom feladata, akkor feltehető a kérdés: minek ülünk mi most itt?

Az est színvonalának egyenletes emelkedését már az első színpadra lépő zongorista kiválóan szolgálta, a bronzérmet nagy harcban elhódító, huszonnégy éves Lajkó István Liszt No.123-as Petrarca-szonettjét, majd Ab iratoját tolmácsolta ízléssel, szépen tagolva, a verseny eredményének - a darab címével ellentétesen - nem annyira \"haragos\", inkább csak jámboran \"nyakas\" kommentárját szolgáltatva. Lajkó e két eltérő karakterdarabban kapott alkalmat a bizonyításra. Az \"ideális és a torz\" - jellemezhetnénk a két tételt. A Petrarca-szonett mélysége ezzel együtt is zárva maradt, valahogy nem szólalt meg a mű kellemes zsongása, elvont filozófiai szókészlete. Az Ab irato viszont erőteljességével az Allegro barbaro felől hallatszik. Lajkó dübörgésére is vonatkozik azonban drámaiatlan korunk kérdésfeltevése: kinek, minek, hova? Az elejéről a végéig - mondhatjuk az előadóval, mert mindez zene, a többi meg csak irodalom.

Az őt követő, már a zongoracserével is komoly tekintélyt kivívó megosztott-második, a Lajkónál két évvel fiatalabb Borbély László Bartók Improvizációit mutatta be jó arányérzékkel, kiváló Bartók-ismeretről és vitathatatlan technikai tudásról téve tanúbizonyságot; nem mellesleg ő szólaltatta meg a gála egyetlen Bartók-darabját. Az improvizációk nála folyamatos füzérré álltak össze, a kísérletezéstől a harsány röhögésig, a sírástól a duhajkodásig. Nehéz megállni a hallgatónak, hogy a felismert mulatódalokon el ne mosolyodjék. Borbély feltehetően szintúgy jól ismeri ezeket a dalokat, akár mi magunk. Amikor ismert szöveghez ér, érezhetően átlódul a zenei fogalmazás a nótázás felé, míg a többi, kevésbé ismert népdal-idézet esetén inkább az elvont zenét halljuk. Bartók rögtönzései jönnek-mennek, megszületnek, súrlódnak, majd elfelejtődnek, felélednek és végképp eltűnnek. Ahogy a Liszt-darab is emlékezés, úgy a Bartók-mű is az. Retorikailag adott \"elmesélni Bartók egy darabjának születését\" helyzete, de ez alkalommal Borbély nem ezt választja. Nem hajlandó alakoskodni, a nagymester bőrébe bújni. Ahogyan nem hajlandó egy Bartók Béla nevű zongorista bőrébe sem bújni, s bizonyosan nem úgy játszik, ahogy a szerző egykor. Borbély saját maga közelíti meg e nagy darabot a nagy szerzőtől, aki akár zongorán is rögtönözget.

Ezután a lassanként a harmadik ikszet célzó, már-már korosnak mondható francia Olivier Besnard prezentálta Liszt Ferenc Don Juan-reminiszcenciáit. Besnard igyekezett bemutatni, nem ok nélkül akasztották a nyakába az ezüstöt, előadása egyszerre volt játékos és magabiztos, virtuóz és mélyenszántó, miközben tetszetős játéka egy pillanatra sem vált öncélúvá: e Don Juan-emlékfoszlányok szintén csak a bensőséges mélységet szólaltatták meg. Besnard játékában sokáig érezni lehet valamiféle mély-mély elszánást, komolyságot, azt, hogy mester csap a húrokra. Megragadhatatlan finomságokon múlik, de zongorázása hatására az ember elhiszi, hogy ért a zongorához. Tréfás lenne persze, ha egy zongoraverseny döntőse nem értene hozzá, de az a fölényes határozottság, amivel a billentyűket használta, mégis többről árulkodott, mintsem spontán tehetségről. Besnard előadása mindemellett hangszínei miatt marad emlékezetes. Egy-egy hosszabb lírai tétel vége felé, a fokozás előkészítéséhez használt ellenpontot olyan magától értetődő hangsúllyal, akcentussal, de mégis piano szólaltatja meg, hogy többször felkapjuk a fejünket: hol ül a belépő kürtös? Rendre zenekari színeket, hangszereket hallani előadásában. Bernard Liszt Mozart-emlékeire emlékezik.

A versenygyőztes Elmar Gasanov Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a koncert második felében. E versenymű ma is játszott változatát 1855-ben adták elő először, Weimarban. Berlioz vezényelt, Liszt zongorázott. Ha ezt az adatot nem tudjuk, akkor is nyilvánvaló, hogy a zongoraszólamot a szerző magának írja. Illetve annak, aki képes azt lejátszani.

A kérdés persze, hogy ki miért játssza. A hogyan csak akkor lesz fontos, ha a miértre nincs válasz, vagy legalábbis elfogadható válasz. Elmar Gasanov ez esetben azért játssza, mert ez a kötelező darab. Választhatná persze a Haláltáncot, az A-dúr versenyművet, vagy Bartók \"amerikai\" concerto-látomását, de ő ragaszkodik az Esz dúrhoz. Zongoristák szerint a 3. zongoraverseny még lejátszható halandók által is, míg a többi csak kivételes lángelméknek mutatja meg magát. Ugyanígy a Haláltánc és az A-dúr zongoraverseny minden zongorista életében megjelenő csábítás, az Esz-dúr azonban kevesebbekében.

Az orosz fiú már az első hangoknál valósággal megtámadta a zongorát: olyan erővel ütötte le a kezdő hangsorokat, hogy a hangszer csaknem fél térdre rogyott ijedtében. Mert Gasanov hallhatóan nem bíz semmit a véletlenre, bizonyára jól ismeri a mondást: \"ragadd meg a hallgató figyelmét mindjárt az elején, akkor később azt csinálsz vele, amit akarsz\". És Gasanov csinált is, szinte egy lendülettel robogott végig a művön. Helyezéséhez méltóan, imponáló magabiztossággal, széles gesztusokat felvonultatva, hallatlanul energikusan és célratörően zongorázott; amilyen vehemensek lettek a drámai, olyan átéltek és szépen formáltak voltak a lírai részek. Gasanov hamar meggyőz bennünket arról, hogy valóban ő a legjobb a mezőnyben, de a versenymű teljes egészében furcsa módon mégsem ragyog fel. Szikár, komor, szinte ízléstelenül durva nyitótéma, majd egy kisebb gikszer után visszaveszi lendületét, és álmodozni kezd. Az előadás csúcspontjait minden vehemencia ellenére ezek a lírai betétek adják. A gálahangverseny legemelkedettebb pillanatait köszönhetjük Gasanovnak, elhisszük róla, hogy jó szerető, jó lovag, mert udvarolni tud. Ahol kevésbé érezni kiforrottnak, az pont a szenvedélyes és konok téma újabb és újabb megszólaltatása. Hogy a finom, bensőséges muzsika a sajátja, abból is sejthetjük, hogy ráadásnak egy e hangulatban szülelett darabot választ. A legtisztább, klasszikus romantikát fedezni fel billentésében. Könnyedség, hajlékonyság, rugalmasság. Kérdések nélküli párbeszéd, melybe mégis annyi érzés belefoglaltatik.

Az erő, a drámai súly és a retorikus pátosz nélküli mennydörgés ma stíluskorszakunk miatt sem gyakori. De nemcsak korunk esztétikai gyakorlatából hiányzik a klasszikus fenség tragédiája, hanem ennek következtében az előadás retorikája is \"drámaian\" nélkülözi, kikerüli azt. A liszti zongora-szimfonikus költemény nem válik kerekké, nem ér össze, a témafej nem tömöríti állandóan lüktető zenévé a zongoraversenyt. Sem Gasanov, sem a kíséretet a Rádiózenekar élén biztosító Kovács László nem éri el, hogy az Esz-dúr zongoraverseny egy műként szólaljon meg. Az a benyomása lehetett a helyszínen helyet foglaló hallgatónak, hogy benyomások sorozatából épül fel a koncert. Képek rendelődnek egymás mellé a kotta kronológiájában, ezek egymással való kapcsolata véletlenszerű, de semmi esetre sem törvényszerű.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.