vissza a cimoldalra
2019-10-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2684)
Juan Diego Flórez (744)
Kolonits Klára (1136)
Erkel Színház (10343)
Erkel Ferenc (1069)
Lisztről emelkedetten (972)
modern eszement rendezesek (324)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3462)
Pantheon (2433)
Jonas Kaufmann (2444)
Operett, mint színpadi műfaj (4082)
Élő közvetítések (8206)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4417)
Kedvenc magyar operaelőadók (1146)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (993)
Momus társalgó (6355)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Abody Béla, ha élne...
- zéta -, 2006-06-14 [ Főtéma ]
nyomtatóbarát változat

Abody Béla "A védetlenség etikai rang. A legteljesebb védetlenség: halottnak lenni. Amíg élünk - az életet úgy értem: amíg erőnk van odafigyelni -, tehetünk egy-két hadmozdulatot a rólunk formált s a formálók szükségleteit, önigazolás-igényeit, kompenzáció-szükségleteit kielégítő hazug legendák ellen. Olykor egy remekművel. Mű híján egy okos érvvel. Érv híján egy pofonnal. Majdnem egyre megy. […] Ám a halott szájába sárgombócot töm a ronda elmúlás." - írta Abody Béla a jó barát, Devecseri Gábor halálakor e találó sorokat.

Mégis, most megpróbálok Abodyra emlékezni. Arra az Abody Bélára, aki - ha jól számolom - négy jelentősebb operai ismeretterjesztő könyvvel, és mintegy négy évtizeden keresztül napi rendszerességgel gyakorolt kritikáival járult hozzá oly sokunk zenei fejlődéséhez. Televíziós-rádiós személyiségként (ma úgy mondanánk: médiasztárként, pedig amit Õ csinált, az jóval több volt annál, amit e kifejezés takar) pedig mindent megtett örök szerelme, az opera érdekében. Gyakran próbálta megfogni a megfoghatatlant. Miért ne próbálnám - rá emlékezve - én is megtenni ezt?

Abody Béla, ha köztünk lenne, bizonyára most hangosan és haragosan venne részt az Operaház körüli buta csatározásokban. Amúgy hétről hétre buzgón járna a Ház előadásaira, a szünetekben a nevetésétől, nyerítésétől (Faragó Vilmos találó szava) zengene a büfé. Majd aktuális újságjában szenvedélyesen és szellemesen értékelné a látottakat/hallottakat.

És az ifjú szoprán bizonyára jócskán kapna, mert Norma mellé párhuzamosan el merte énekelni Salomét is. Látná előre, amint öt-tíz év múlva a hang engedetlen szolgája lesz makrancos gazdájának, aki így jobb híján vonulhat is vissza. És sorolná kegyetlen példáit tételesen, az időszámítás kezdetétől máig.

És örömmel fedezne fel új tehetségeket. Mert ehhez - megfoghatatlan módon - páratlanul értett. Amikor még mindenki a fiatal lírai tenor hangi fogyatékosságaival volt elfoglalva, Abody így írt róla: "Bándi János főiskolai hallgató, mint Beppo. Biztos, hogy nem marad az olyannyira elszaporodott súlytalan, altba hajló tenorok szerepkörénél; bizonyítja az erőteljes szerenád, a sötét hangszín, az offenzív modor…". Bándinak is kellett még tíz év, hogy a megoldásra rájöjjön. Az eredmény mára ismeretes.

És csatározna akkor is, ha saját bőrére menne a vásár. Egy ízben Lamberto Gardelli esetében érezte, hogy el kell helyeznie a megfelelő polcon, mert - "belerondítva" a szereposztásba és az Operaház békéjébe - egy húszéves üdvöskével énekeltette a szólamának egyik leggyilkosabbját. Lapja - jellemző: értesítés nélkül - jelentősen megcsonkította az irományt, mire Abody elegáns mozdulattal becsukta a kaput maga mögött. Persze utána marcangolta a dolog jó ideig. (Az akkori díva már rég nincs forgalomban, pedig akár még a csúcson is lehetne.)

És nem bírná az igazságtalanságot. Akkor sem, ha Õt érné, akkor sem, ha mást. Sokszor védett kéretlenül, néha talán értelmetlenül is, olykor puszta sportból. Általános iskolai tanárként, irodalmi újság rovatvezetőjeként, operaházi főmunkatársként, televíziós zsűritagként, kabarékonferansziéként, színigazgatóként, az ország kedvenc mackóbácsijaként ( © Humorlexikon), mezei kritikusként vagy egyszerű piaci vásárlóként egyaránt.

És irtaná a selejtet rendületlenül. Az idétlen rendezést, az értelmetlen időpazarlást. A hülye, használhatatlan díszletet, a csálé jelmezt. A nevetséges baritont, aki nem átallotta Maleczky Oszkár híres szerepét elócskásítani. A mára hangját vesztett és ízléstelen egykori üdvöskét, akit senki nem mer nyugdíjba küldeni. Ezen küzdelmében nemcsak osztaná a sebeket, de kapná is jócskán, ám ez egyáltalán nem zavarná.

És persze - jó hipochonderhez illően - tovább traktálná fogékony olvasóit és környezetét aktuális betegségével. Õt megnyugtatná a tudat, hogy még mindig nem ér nyomába kedvenc mesterének, Füst Milánnak, mi pedig jól szórakoznánk. (Keserű érzés, hogy pont egy orbitális orvosi műhiba fosztott meg mindettől bennünket.)

És fenyegetőzne időnként, hogy megírja "aggkori memoárjait", de valószínűleg csak további húsz év múlva kezdene hozzá.

És folyton-folyvást csínyeken törné a fejét.
Már nagyon beteg volt, amikor barátai egy estet rendeztek számára a Vigadóban. Beszélgetés volt, poénkodás, zene, no és az elengedhetetlen közeg: a publikum. Gregor Jóska Akasztófa-áriájába azután a megfelelő helyen beénekelte az ominózus nagy D-t, mert az is volt neki.
A nagy kedvenc, Karizs Béla viszont kapott jócskán a fejére a Trubadúr-stretta kihagyott felső c-je miatt.
Hát igen, imádta a szélsőséges és nagy hangokat! De ez nem akadályozta abban, hogy szükség esetén leszedje róluk a keresztvizet. E téren hajthatatlan maradt. Az atyai jó barát, Svéd Sándor éppúgy nem részesült kegyelemben takarékos énekléséért, mint ahogy a fékezhetetlen temperamentumú hipochondertárs, Laczó István sem úszta meg szárazon gyakori és impozáns gikszereit.

És minden írásában most is lenne legalább egy örökérvényű mondat. Nem tudom, hogy csinálta, de mindig volt. Szemezgessünk csak belőlük!

"Egy szó is lehet locsogás, s ezer oldal is maga a tömörség."

"A magyarázkodás kínos műfaja kizárja a szellemességet."

"Az úriember módosít világnézetén, de szokásain soha."

"Ritkán szólal meg az igazi, szenvedő, őszinte Puccini. Nem kell a világnak; beéri giccses változatokkal."

Tito Gobbiról: "… ha Operaházunk kórusának tagjaival olyfajta versenyre kelne, amelynek egyetlen feladata a C-dúr skála pontos, érzelemmentes, karakterizáló igény nélküli eléneklése, okvetlenül helyezetlen lenne. Sőt. Kínos dolgok derülnének ki."

Mario Del Monacóról: "Nagy temperamentum, de nem nagy lélek."

Házy Erzsébetről: "Most azt az illúziót foglalja össze, amit hosszú évek óta de facto megénekelt."

Örök cimborája, Galsai Pongrác faggatta egyszer: mi az igazi műfaja, s Abody így felelt:
"Az ember igazi műfaja: önmaga. Öndokumentálás: ennyi a művészet. Én különféle helyzetekbe eresztem bele magam, mint egy hőmérőt. Aztán megnézem, hogy meddig szaladt a higanyszál. Egyébként nem hiszek a műfaji határokban. Én szívesen kimérem magam élősúlyban: mennyiségileg legalábbis szép eredményt garantálhatok. S boldog leszek, ha lábjegyzetként odacsatolhatom magam korunk történetéhez."

Tényleg, milyen igaz!

Abody Béla, ha élne, ma lenne 75 esztendős. Lassan tizenhat éve nincs közöttünk.
És nagyon hiányzik.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Ciszterci Szent Imre templom

Darázs Renáta, Nagy Bernadett, Megyesi Zoltán, Cser Krisztián
Anima Musicae Kamarazenekar
Ars Nova Sacra kórus
vez.: Csányi Tamás
MICHAEL HAYDN: Requiem
a Forradalom és Szabadságharc áldozatainak emlékezetére
19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

Kolonits Klára Liszt dalesetje
A mai nap
történt:
1890 • Az Igor herceg bemutatója (Szentpétervár)
született:
1801 • Albert Lortzing, zeneszerző († 1851)
1891 • Palló Imre, énekes († 1978)
elhunyt:
2004 • Robert Merrill, énekes (sz. 1919)
2008 • Sándor Judit, énekes (sz. 1923)