Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Jessye Norman Budapesten

2006-05-20 08:47:00 Johanna
2006. május 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jessye Norman - ének
Mark Markham - zongora

WOLF: Itáliai daloskönyv (részletek)
R. STRAUSS: Titkos felszólítás
Hordozom szerelmem
Megszabadítva
Halottak napján
Alkonyatkor
SCHÖNBERG: Kabarédalok (részletek)
RAVEL: A menyasszony dala
BERLIOZ: A rózsa szelleme
A lagúnákon

Hát, hogyan is meséljem el Önöknek, Kedves Olvasók…
Kedden este történt, a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
A megszokott, koncert előtti nézőtéri zsongás lassan alábbhagyott, s egyre sűrűbben tekingettünk a színpad bal oldalán lévő ajtó felé, ami aztán feltárult végre, s ott állt előttünk, vagy még inkább kedvesen besétált közénk, kézen fogva Jessye Norman és Mark Markham.
Azt hiszem, nem csak nekem súgta azt valami, hogy ez az este más lesz, mint a többi…

A hölgy, fantasztikus lila ruhában, magyarul kívánt nekünk jó estét, majd angolul folytatva elmesélte, mennyire örül, hogy itt lehet, s hogy magyar származású szomszédai, s néhány kedves jó barátja a világ különböző pontjairól eljöttek ma Budapestre, hogy meghallgassák őt. Mindegyiküknek külön megköszönte, hogy itt vannak vele, aztán, ahogy a közönség lelkes tapsa lassan elcsendesedett, a művészek egymásra néztek, s Jessye - akit ez alatt a néhány perc alatt már mindannyian személyes ismerősünknek érezhettünk - néhány pillanatig lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt a színpadon.
Nagyon nehéz - szerintem nem is lehet - szavakkal kifejezni azt az élményt, amit a méltán világhírű Jessye Norman nyújtott nekünk ezen az estén.

Azóta is az jár a fejemben, mi az, ami ekkora hatást gyakorolt a közönségre. Hiszen sok énekesnőnek van szép, erős, különleges - és sorolhatnánk a pozitív jelzőket - hangja. Akadnak még páran, akik hasonlóan szuggesztív látványt nyújtanak a színpadon, s előadói képességekkel is rendelkeznek még néhányan. Valami másról is szó van…

Akaratlanul itt motoszkál a fejemben egy néhány héttel ezelőtti, s egyébként is igen gyakori koncertélményem, amikor egy nagyon tehetséges, briliáns technikával rendelkező külföldi zongoraművész teljesítménye hallatán a tiszteleten kívül más egyéb érzelmet nem nagyon tudtam magamból kicsikarni.
Mi a különbség, kérdezem magamtól napok óta…

Jessye Norman ereje nem pusztán a zenei, előadóművészi tehetségében rejlik. Attól kezdve, hogy belépett a színpadra - kissé bicegve, kissé lassan, mégis elképesztő energiákat mozgósítva - addig a pillanatig, amíg elhagyta azt, minden ízében átadta magát a zenének s nekünk, a közönségnek. Átélt, átérzett és hozzánk akart eljuttatni, személy szerint nekünk akart átadni minden egyes hangot.

Akár Hugo Wolf szerelemről, féltékenységről szóló gyönyörű dalait, vagy Richard Strauss lenyűgöző, drámai erejű műveit énekelte, könnyedén azonosultunk mindegyikkel. Jessye Norman elementáris erővel zúdította a közönségre az érzelmeket, s mi gondolkodás nélkül hittünk el neki mindent. Nem félt szeretni, sírni, örülni, vagy éppen szívbemarkolóan szenvedni szerelmese elvesztése miatt, Berlioz megindító, A lagúnákon című dalában. De pajzán nőcskévé változni sem volt rest Schönberg Kabarédalaiban, s tényleg elhittük neki, hogy húszas éveiben járó tüzes ifjú hölgy. (Az egyik ráadásként elénekelt Carmen-alakításáról már nem is beszélve.)

Ezen az estén Jessye Norman életünk olyan \"mellékes\" kérdéseit feszegette, mint szerelem, boldogság, veszteség, elmúlás… S tette mindezt úgy, hogy azt érezhettük, rólunk is, a mi érzelmeinkről, félelmeinkről, fájdalmainkról, a mi életünkről is énekel.
Rendkívüli muzikalitásán és intelligenciáján túl ebben a bátor kitárulkozásban, természetességben érzem én az ő erejét, elsöprő hatását, ami teljesen másodlagossá teszi azt is, hogy néha már nem szól az a hang olyan tökéletesen, és előfordulnak intonációs problémák is. Hiszen mindezek a teljességgel elhanyagolható apróságok nem akadályozták meg az egyébként ilyesmire nem igazán hajlamos magyar közönséget sem abban, hogy időnként sírva fakadjon egy-egy fájdalmas, szívszorító pillanatban, sem abban, hogy a hangverseny végén óriási ováció közepette, felállva tapsolja vörösre a tenyerét.
Lenyűgöző, hatalmas élmény volt, mindannyian szerencsések vagyunk, akik jelen lehettünk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.