Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A Wiener Virtuosen Mozart-estje

2006-04-23 21:07:00 Johanna

2006. április 19.
Zeneakadémia

Wiener Virtuosen
Gottlieb Wallisch - zongora
Ernst Ottensamer - klarinét

MOZART: Esz-dúr zongoraverseny, K.449
A-dúr klarinétverseny, K.622
B-dúr zongoraverseny, K. 456

Már napok óta morfondírozom azon, mit is írjak a Bécsi Virtuózok Kamarazenekar és Gottlieb Wallisch Mozart-estjéről.
De miért is okoz ez nekem problémát? Hiszen a zenekar nagyjából rendesen eljátssza, ami a kottában írva vagyon, az ifjú zongoraművész, Gottlieb Wallisch igazán nagyszerűen kezeli hangszerét, virtuóz technikájához kétség nem férhet. Mindent tud, amit csak tanulni lehet. Csilingelő, egyenletes futamok, tökéletes memória, határozottság, megnyerő mosoly…

De vajon hányan vennék észre, ha két tétel között hirtelen kicserélnénk egy másik, kitűnő technikával, tökéletes memóriával, határozottsággal és megnyerő mosollyal rendelkező ifjú zongoristával, aki szintén bármit tökéletesen eljátszik, akár egy jól programozott gép, szinte hibátlanul? Csak egy kis fantázia, egy kis játék az idővel, kicsivel több szív, egyszóval az egyéniség az, ami hiányzik.

Na, de vissza a zenéhez, a koncerthez... Mozart Esz-dúr zongoraversenye…
Kis, kezdeti izgalmak, mintha néha nem hallaná egymást a zenekar két széle, de hamar túlteszik magukat az apróságokon, egymásra mosolyognak, hömpölyög tovább a zene. Berobban a zongora, szépen, csilingelőn, virtuózan. A hegedűk időnként kissé nyersen, tolakodóan szólnak, a cselló és a bőgő is lehetne kicsivel plasztikusabb, de azért szép ez nagyon. Akárcsak a lassú tétel. Aztán a záró Rondó vidám, pergő, felszabadult. Meghajlás, taps, színpadrendezés…

A klarinétverseny következik. A szólót az együttes tagja, Ernst Ottensamer játssza.
Mozart, hála az égnek, nagyon szerette a klarinétot, s szerencsére volt a közelében egy nagyszerű játékos, Anton Stadler, akinek több művet is komponált, köztük a klarinétversenyt is. Ez a különleges hangzásvilágú mű a szerző életének utolsó évében született.
Elképzelhetetlen számomra hogyan lehetséges ilyen zenét írni… Már az első tétel is lenyűgöző, tátva marad az ember szája a klarinét hajlékonyságát, játékosságát, hihetetlen hangterjedelmét hallgatva, de a lassú tétel csak az igazi próbatétel érzékenyebb lelkületű egyének számára. Az est legmegindítóbb része volt ez a néhány perc, úgy éreztem, itt megszületett végre valami, amire elejétől fogva olyan nagyon vártam. Valami, amiről nem is lehet beszélni, mert pont az a jó benne, hogy nem lehet megfogalmazni, csak hirtelen szanaszét ver a szív, elfelejtek levegőt venni, és úgy érzem, ilyen zenék nélkül nem is volna érdemes élni…

Végül a B-dúr zongoraverseny csendül fel, egy újabb csodálatos muzsika…
Mozart ezt a művét Maria Theresia Paradies vak zongoraművésznő számára komponálta, s a szerző maga mutatta be 1785-ben, fergeteges sikerrel.
A zenekar határozottan, lendületesen indítja az első tételt, bár Wallisch elégedetlen a tempóval, hát \"belehúz\" egy kissé, enyhe mosolyra fakasztva ezzel a zenekar néhány tagját. Aztán megy szépen a maga útján az indulószerű tétel könnyedén, derűsen…

A lassú, g-moll tétel egészen más hangvételű. Kifejezetten szomorú, panaszos dallamokat, szokatlan harmóniaváltásokat hallunk. Van valami nagyon megható ebben a zenében, bár az igazat megvallva ezt inkább sejthetjük, mint átélhetjük, mert az előadása kissé jellegtelenre sikeredett ezen az estén.

A zárótétel pajkos vidámsága éles ellentétben áll a lassú tétel melankóliájával, igazi \"zárószám\", ami után lehetetlenség nem tapsolni.
És tapsolunk is szépen udvariasan, kulturáltan, ahogyan kell, e szép, udvarias, kulturált koncert végén.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.