Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Trio Midnight meets Lee Konitz

2006-03-14 08:39:00 Flór Gábor

\"Trio Trio Midnight meets Lee Konitz: Live At Dinant Jazz Nights
Oláh Kálmán - zongora
Egri János - bőgő
Balázs Elemér - dob
Lee Konitz - altszaxofon
NetAktiv Records
NA001

Nagy álmaim egyike teljesült ezzel a lemezzel: rögzíteni a koncerteket, hogy amit egyszer hallhattam élőben, azt hallhassam újra meg újra, felidézve az élményt, visszahallgatva részleteket (még akkor is, ha sajnos hozzá kell tennem: nem úgy tűnik, mintha ez szokássá akarna válni). Ebben az esetben persze ez egy kicsit felemás, mert ezen a koncerten sajnos nem lehettem ott - igen ritkán fordulok meg Ciney-ben, Belgiumban (soha nem voltam még), és ez a koncert, aminek felvételét ezen a lemezen rögzítették, ott zajlott.

A nagy magyar jazz-revival korszakában alakult rengeteg fiatal formáció közül talán az egyetlen a Trio Midnight, amely valóban megmaradt koncertező zenekarként, még ha némi szünetet be is iktattak működésükbe.
(A nyolcvanas évek közepe, vége volt ez az időszak, amelyről tudtommal a fent említett, \"jazz-revival\" néven ugyan még nem emlékezett meg senki, de ekkor történt, hogy gombamód szaporodtak a jazzformációk, nyíltak a jazzklubok, akár minden este elmehetett az ember élő jazzt hallgatni, a város szinte bármelyik pontján, és szinte mindenhol jó zenét hallhatott. Aztán persze leáldozott ennek a jó korszaknak, a klubok tulajdonosai rájöttek, hogy mégsem a művelt nyugat felé akarnak közeledni, hanem inkább a gyorsan vastagodó pénztárca felé - az albán diszkóhangulatban ugyanúgy le lehet részegedni, mint a párizsi jazzklubok miliőjében, valamint a jazzrajongó képes néha mindössze egy sör mellett végigülni egy teljes műsort, valamint a cd nem kér gázsit, és a falakat sem kell leszigetelni.)

A Trio Midnight az a zenekar, amelynek tagjai valahogy arra teremtettek, hogy együtt muzsikáljanak. Nem mintha külön nem lennének kiváló zenészek, mint ahogy ezt már sok-sok produkcióban bizonyították is, de amikor együtt játszanak, van bennük valami többlet, ami csak az igazán jó formációkat jellemzi. Hallatszik, hogy nem szimplán együtt muzsikáló emberekről van szó, hanem valóban egy \"együttesről\", a szó igazi értelmében. Létrejön valami kohézió, és már nincsenek zenészek, csak a zene.

Lee Konitz a legnagyobb élő altszaxofonosok egyike. Tulajdonképpen egy legenda. Már a negyvenes évek közepén ismert zenész volt, játszott az amerikai jazz szinte összes nagyságával. Altszaxofon-játékával nem Parker nyomán halad, hanem egyéni hangvételt, stílust alakított ki. Nem az ösztönösség jellemzi, hanem inkább a gondolkodó improvizáció. A jazz oktatásában is jelentős szerepet vállal. Szívesen és sokat tanít, szerte a világon tart kurzusokat. Így jutott el hozzánk is, és ismerkedett össze a Trio Midnight tagjaival, akikkel készített is egy lemezt 2000-ben, On Track címen. Ezután több belgiumi koncertet is adtak együtt, mely sorozat végén rögzítették ezt a lemezt, tehát nem mai felvétel ez sem, 2000. október 7-i, vagyis potom öt évet kellett várnunk a megjelenésére. Mondjuk nem nagyon vártunk rá, hiszen szó sem volt róla, hogy meg fog jelenni, ezért ért kellemes meglepetésként.

Igazi koncertlemez, kicsit zeng, kicsit tompa, pont olyan, mint amilyet egy klubban lehet rögzíteni. Igazi koncertlemez, mert szerencsére nem keverték le a tapsot. És igazi koncertlemez abból a szempontból is, hogy semmi merevség, \"csináltság\" nincs benne. A zenészek lazán, fölszabadultan játszanak. A számok ennek következtében nem is tipikusan a rádióban kedvelt 3.20-as kategória. Összesen öt felvétel került a lemezre, de a játékidő bizony megközelíti a nyolcvan percet. A bakelitek idején ez egy dupla lett volna - azért van előnye a cd-nek.

Kicsit faramucin kezdődik, nem véletlen, hogy koncertlemezeket általában tapssal, vagy valamilyen beköszönővel indítanak. Itt ilyesmi nincs, hanem szinte \"beesik\" Brubeck In Your Own Sweet Way című örökzöldje. Ezt a furcsa érzést azért hamar feledteti a zene, hiszen ez a darab igazán a jazz sztenderdek populáris vonalába tartozik, az a bizonyos \"suszterinasok is fütyülni fogják akár\" dallamvilág. Konitz hűvös stílusa kitűnően illeszkedik a trió lendületes, vérbő játékára. Nem ütik egymást, hanem kiegészítik. (Ez a különleges a jazzben: különböző korú, identitású, gondolkodású, stílusú zenészek tudhatnak együtt eredeti, értékes produkciót \"összehozni\", anélkül, hogy saját világukat föladnák.)

A következő darab szintén egy híres sztenderd, a Stella by Starlight, amit Konitz két saját szerzeménye követ, a Thingin\' és a Gundula, majd zárásként Ray Noble alapműve, a Cherokee. A számok hangulata, stílusa, színvonala egységes, az improvizációk érdekesek, a szólisták nem nagyon ismétlik önmagukat, hallatszik, hogy örömmel játszanak együtt a zenészek.

Ez a lemez nem a korszakalkotó felvételek közé tartozik. Nem csinál forradalmat, nem újít, nincs benne semmi igazán extra. Nem is kell. Ez egyszerűen csak egy jó jazzlemez, egy jó hangulatú koncert rögzítése. Hallgathatjuk odafigyelve, vagy háttérzeneként, akárhol, akármikor.

Azért egy régi vesszőparipám: a borító. Aminek lenne néhány feladata, azon kívül, hogy betakarja a cd-t. Némi információval kellene szolgálnia. Meg nem árt az sem, ha szép. Meg esetleg \"eladja\" a lemezt. Ennek a lemeznek a borítója egyik követelménynek sem felel meg. Sehogy sem néz ki, de legalább nem lehet észrevenni, viszont nagyon nehezen lehet első látásra rájönni, hogy mi van rajta. Pedig azért az, hogy ez a Trio Midnight és Lee Konitz közös lemeze, nem egy mindennapos dolog, kicsit szebb csomagolást is megérdemelt volna. Így viszont úgy néz ki, mint a nagyáruházak kirakodó-pultjain porosodó sokadrangú jazzfelvételek olcsó kiadásai.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.