A Don Carlos az Operában
2005. október 5.
Magyar Állami Operaház
VERDI: Don Carlos
II. Fülöp: Cserhalmi Ferenc
Don Carlos: Csák József
Posa márki: Káldi Kiss András
Főinkvizítor: Szvétek László
Egy szerzetes (V. Károly): Jekl László
Erzsébet királyné: Bátori Éva
Eboli hercegnő: Wiedemann Bernadett
Tebaldo: Sáfár Orsolya
Lerma gróf: Beöthy-Kiss László
Mennyei hang: Miks Adrienn
Vez.: Vashegyi György
Az Operaház vezetése nem lenne büszke az október 5-i Don Carlos-előadásra. Nem tetszett volna nekik - ha tudnák, mi zajlik a színházukban. De mivel a vezetőségből nem bukkant fel senki az előadáson, minden résztvevő és hallgató saját szégyenérzetére van bízva, tájékoztatják-e őket. Mert ez az előadás nem volt messze a botrányostól. A nagyon kevés jó percet elsődlegesen Wiedemann Bernadettnek köszönhetjük, aki Eboli szerepében hozta a tőle megszokott, magas szintű éneklést: gyönyörű, erőteljes hangjával és lendületes előadásával. Ő igazi kincs, meg kellene becsülni.
Darabbéli szerelme, Carlos a meghirdetett szereposztás szerint Fekete Attila lett volna, azonban minden előadáson Csák József énekel. Hol többé-kevésbé tisztán, hol kifejezetten hamisan, amolyan \"csákos\" hajlításokkal, a szerző által leírtakkal nem sokat törődve, a partnerre és karmesterre oda sem nézve. A Káldi Kiss Andrással énekelt híres szabadságkettős felháborító módon hamisan és szanaszét esve hangzott el, mindkettejük részéről.
Káldi (Posa márki) folyamatosan alulintonál, hangja kiegyenlítetlen, magassága hervadt. A figura maga szimpatikus, férfias megjelenésű spanyol urat mutat, ám az előadás nagyon ingatag. A harmadik felvonásbeli híres búcsúária is szánalmasra sikerült ezen az emlékezetes estén.
Fülöp király szerepében Cserhalmi Ferencet hallhattuk, aki az áriában kissé erélytelenül, de korrekt módon énekel, és a főpappal közös jelenetben sokkal erőteljesebben, szép hangon és magabiztosan hozza a szerepet, a kegyetlen királyt humánus személyiséggel ruházza fel.
Szvétek László (Inkvizítor) mindig jó. Szép, erős hangja és megfelelő technikája biztos alapot ad, megbízhatóan magas színvonalon énekel és játszik minden előadásban, minden szerepben.
Bátori Éva számára Erzsébet nem jó szerepválasztás. Az énekesnő, aki Pillangókisasszonyként, Jenufaként olyan megható, szívhez szólóan gyönyörű előadást képes életre hívni, ebben a szerepben nem meggyőző. Talán átmeneti a gyengébb éneklés, de hangja a magas lágéban fátyolos, erőtlen volt, a virtuózabb részeknél lustának tetszett. Színészi játékában a bensőségesség, a szereplő egyéni tragédiája, a belső fájdalom azonban most is elemi erővel hatott közönségére.
Az előadás karmestere, Vashegyi György rezignáltan asszisztálta végig az előadást. Kissé álmatag, lassú tempókat vett egész este, talán nem merte a szereplőgárdát kitenni a lendület adta nehézségeknek... A zenekar ennek megfelelően jól-rosszul felelt, néhol kiváló hangzás (pl. a darab elején található kürt-kvartett nagyszerű volt), máshol kisebb pontatlanságok jellemezték az előadás zenei alapját. A színpadról jövő motiváció nem elhanyagolandó része egy előadásnak - ebben az esetben ilyesmiről nem lehetett beszélni.
Az Operaház új vezetése az előzőhöz hasonlóan folyamatosan a színvonal emelését, a világ legjobbjainak sorába kerülés célját lebegteti mindenki szeme előtt. Akkor miért engednek ilyen előadást elhangozni? Nem sok értelme van gőzerővel egy új évadot, új struktúrát szervezni, ha közben az éppen zajló történésekre nem odafigyelve még mélyebbre süllyesztik az egész színházat. Ez a társulat kiváló produkciókra képes. Miért nem azokhoz igazítják a mércét, megpróbálva megtartani az elért színvonalat? Az említett előadás csak rontja a Ház hírnevét, és morálisan rombolja a társulatot. Ezt senki nem akarhatja komolyan.