Napok romjai, avagy két Bartók felújítás az Operában

2002. január 12. Magyar Állami Operaház
Bartók: A kékszakállú herceg vára
Kováts Kolos, Szendrényi Katalin
vez: Kocsár Balázs
Díszlet: Forrai Gábor, Jelmez: Márk Tivadar
Rendező: Mikó András

Az álmoskönyv szerint mindenestre semmi jót nem ígér, ha az ember színházba menet a sötét pesti utcán teljes erőből sípcsonton veri magát egy galádúl kiálló vonóhorogba. Ha ezek után zökkenőmentesen hozzájut a jegyéhez, és helyéről kiderül, hogy nemcsak kitűnően hallani, hanem látni is lehet, akkor még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy; na ugye, én megmondtam előre.

Aztán tessék.

Olyan sokan és annyifélét nyilatkoztak, írtak és beszéltek Kovalik Balázs Kékszakállú rendezéséről, hogy minden idegenkedésem ellenére szükségét éreztem, hogy magam is véleményt formálhassak. Az idegenkedés nem a zeneműnek, hanem annak operaszínpadon való előadhatóságára, illetve előadhatatlanságára vonatkozott. Nem láttam még ugyanis olyan, elejétől a végéig értelmes rendezést, amely meggyőzött volna az ellenkezőjéről. Számomra ez a koncert-operák prototípusa, ugyanakkor egy percig sem vitatom, hogy egy nemzeti operaháznak - szinte mindegy milyen rendezésben, de - kötelessége állandóan műsoron tartani. Sokan nekifutottak már a mű színpadra állításának, kevés sikerrel. Békés András rendezése több mint tíz éve, alig néhány előadást ért meg, s gyorsan átadta helyét - ha jól sejtem - ugyan annak a Mikó András féle előadásnak, amelyet ma este is volt "szerencsém" látni. Hogy pontosan mi is áll a háttérben, hogy Rácz István miért mondta le a napokkal előtte is még az ő nevével hirdetett előadást, nyilván sose fogjuk megtudni. Az viszont tény, hogy Kováts Kolos viszont csak az általa jól ismert és kipróbált régi változatot vállalta. Persze mindenképpen érdem, ha egy operaház szinte néhány óra alatt ki tud állítani két, egymástól gyökeresen eltérő rendezést, azt azonban hadd döntse el a jó előre jegyet váltó publikum, hogy mit és kivel akar látni. Talán szerencsés volna egy Kékszakállú fesztivált rendezni, ahol egymást követően láthatnánk, hallhatnánk a különböző elképzeléseket.

A Forrai - Márk - Mikó triumvirátusról kollégám már leírta a lényeget a Don Carlos felújítás kapcsán. Vitatkozni nem nagyon tudok vele. Talán a két opera közti alapvető különbségekből adódik, hogy Forrai Gábor díszlete itt kevésbé látványos. A levegőből lógó, kőtömböket formáló oszlopimitációk - megkockáztatom - ma már a legkevesebb izgalmat sem rejtik. S számomra éppen ez volt az este legszomorúbb megállapítása. Vagyis, hogy menthetetlenül kívülálló vagyok. Nem vágyom krimiszerű izgalmakra, de aki aggódott már "értelmetlenül" Júliáért, vagy reménykedett, hogy Manon, Mimi vagy Violetta ma este mégsem... Szóval az tudja, mire gondolok.

Kováts Kolos professzionális nyugalommal és szereptudással mozogta végig az üres színpadot, s egyfelől nagy kár, hogy hangja már nem az az érzékeny, sötét tónusú, mint sok évvel ezelőtt, másrészről szerencse, hogy még mindig megbízhatóan használható, s bár mellőzte azokat az árnyaltnyi finomságokat, melyeket szívesen hallottunk volna, egyetlen pillanatig sem kellett azért aggódni, hogy bírja-e szerepét.

Szendrényi Katalin - bár lehet, hogy nem p.c. amit mondok-, de sem fizikailag, sem hangilag nem alkalmas Judit megformálására. Hangja nem szép, gyakran elnyomja a zenekar és a legritkább esetben érteni. Színészi játékában már-már újra visszatérni látszik a klasszikus kis rököny és nagy rököny. Ha nagy ritkán eszébe jut egy-egy realista mozdulat az mindig a zene ellen dolgozik. (Megérinti a "kőoszlopokat", amitől a vászon rögtön megmozdul, dühödten veri öklével a Kékszakállút, de véletlenül sem annyiszor csap oda, ahányszor a zene stb.)

Kocsár Balázs szemmel láthatóan beletörődött, hogy ez egy ilyen előadás, s meg sem kísérelte, hogy valami életet leheljen az amúgy is igen unottan és gyakran igen pongyolán játszó zenekarba. Korrektül kézben tartotta a produkciót, de nem láttam rajta a többet-akarás egyetlen gesztusát sem. Csupán a hatodik ajtó könnyek tavától kezdve oldódott fel kissé és engedte el magát, s talán a közelgő vég bíztató tudatában már bátrabban mutatta ki saját érzelmeit.

A csodálatos mandarin zenei téren biztatóbban indult, de a lelkesedés most sem tartott sokáig. A csalogatókba annyi erotika szorult, mint egy álmos pillangóba, később a hajsza kevés híján szétesett - külön tanulmányt érdemelne, hogy bír egy zenekar egyszerre három tempóban játszani - s ettől kezdve meredeken zuhant az előadás zenei színvonala. Nem tisztem a koreográfia bírálata, de számomra Harangozó Gyula egykor minden bizonnyal kongeniális koreográfiája kissé avittnak tűnik.

Az este látott, hallott két mű a maga idején újító, naprakész és az akkori publikum számára katarzist nyújtó lehetett. Ma már szép emlék csupán. Persze fontos a múlt és még fontosabb az értékek ápolása, de talán az Operaház mégsem lehet csupán a kultúra (szép-szép, de kissé ualmas) múzeuma.