Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Baric Fruzsina és a Ventoscala jótékonysági koncertje

2005-04-27 20:26:00 Flór Gábor

2005. április 24.
Olasz Kultúrintézet
Baric Fruzsina - fuvola
Snétberger Ferenc - gitár
Ventoscala Ifjúsági Szimfonikus Zenekar
Vez.: Meskó Ilona

CSAJKOVSZKIJ: Rómeó és Júlia-nyitány
HACSATURJÁN: Fuvolaverseny
LISZT: Les Preludes
VILLA-LOBOS: Bachias Brasileiras No. 5
PUCCINI: Gianni Schicchi - Lauretta áriája

Jó emlékeim vannak az Olasz Kultúrintézet nagyterméről, hallottam már jó koncerteket ott, van valami báj a teremben, és kifejezetten jónak tűnik az akusztika, annak ellenére, hogy egy magas hodály. Szeretek ide járni.

Baric Fruzsina fuvolista tartotta itt jótékonysági koncertjét a Ventoscala Ifjúsági Szimfonikus Zenekarral és Snétberger Ferenccel. Bár a felsorolt fellépők közül egyedül Snétberger munkásságát ismertem, nagy várakozással tekintettem a koncert elé. Fel is készültem gondosan, elolvastam a szórólap hátulján lévő ismertetőket, melyből megtudhattam, hogy a szólista végzős a bécsi konzervatóriumban, és fiatal kora ellenére már jelentős sikereket mondhat magáénak; a zenekar szintén még tanuló, vagy nem régen végzett zeneakadémistákból áll. Meskó Ilona, a karmester, aki egyben a zenekar művészeti vezetője és megalapítója is (a brosúra szerint barátaiból alapította 2003-ban, ami egy szimfonikus zenekar méreteit tekintve igen jelentős baráti körre enged következtetni), idén fejezi be tanulmányait, de már számos hazai és nemzetközi sikert tudhat maga mögött. Snétberger pedig Snétberger.

A koncert pontosan kezdődött, a zenekar beült, hangolt, majd egy kicsit kínos hatásszünet következett, úgy látszik, túl gyorsan behangoltak - sosem értettem, hogyan tudnak úgy hangolni, hogy mindenki egyszerre húzza, de a zenekarnak szemmel láthatóan (és később fül által is meggyőződtem) sikerült. Aztán a kicsit feszengő várakozás után (amely idő azért arra pont jó volt, hogy a későn jövők is leüljenek valahogy) megérkezett Meskó Ilona, és nem teketóriáztak, belecsaptak Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányába. Jó bevezetés volt a komolyzenei irodalom egyik ennyire populáris számával kezdeni (különösen a következő Hacsaturján-mű nehézségét tekintve), és a zenekar kiválóan adta elő a művet: elkerülték Csajkovszkij összes csapdáját: nem fordultak giccsbe, és nem is szárították ki a művet. Pont a megfelelő mértékben ringathattuk bele magunkat az érzelmes részekbe, és pont eléggé szomorodhattunk el a komor hangzatoknál, mindezt úgy, hogy elkerültek minden hatásvadászatot.

Aztán megérkezett az est tulajdonképpeni főszereplője, Baric Fruzsina. Láthatóan izgult, amit meg is értek, hiszen Hacsaturján Fuvolaversenye nem tartozik a könnyű darabok közé (olyannyira, hogy fuvolista ismerőseim csak hangos \"húhával\" kísérve emlegetik a művet), ráadásul eddig olyan nagyságok játszották (az átiratot készítő Jean Pierre Rampal mellett), mint James Galway és Emmanuel Pahud.

Az első élményem a szorongás volt: szorongtam, mert átéreztem a helyzetet, ennyi figyelő fül előtt, egy ilyen nehéz darabbal, mert úgy gondoltam, egy fiatal hölgynek biztos kell egy kis idő, míg föloldódik, és teljesen át tudja adni magát a zenének. Baric Fruzsina elég bizonytalanul, fénytelen hangszínnel kezdett (amit aztán - sajnos - meg is tartott végig), és az alsó regiszterben szinte nem hallatszott. Eleinte nem tudtam, hogy a zenekar nem tud elég halk lenni, vagy a fuvola nem elég hangos, bár az eredmény ugyanaz, végül arra a megállapításra jutottam, hogy a zenekar ennél halkabb nem lehet.
A darab dallamvilága legalább olyan nehéz, mint ritmikája, néhol a szólamok nagyon különös harmóniákká állnak össze, itt bizony nagy szükség lett volna arra, hogy a szólóhangszer a zenekar fölé emelkedjen.

Az igen hosszúnak tűnő első tétel végét a közönség megkönnyebbült tapssal jutalmazta, elfeledkezve arról, hogy bizony a versenyművek leginkább három tételből állnak.
A második tétel hasonló volt az elsőhöz: vagy nem múlt el a szólista lámpaláza, vagy ki tudja. Mindenesetre a közönségnek eszébe jutott, hogy bizony három tétel valószínűleg lesz, és így legalább nem tapsolt oda nem illő helyen.

A harmadik tétel monumentális fortéja és vad lüktetése aztán végképp meghaladta a szólista lehetőségeit. A végig jelen lévő tempógondok itt váltak a legszembetűnőbbé, tempója nehezen találkozott a zenekaréval, néha elé, néha mögé játszott, a gyors részeknél erősen megszaladt (a zenekart viszont szerencsére még ezzel sem lehetett kizökkenteni).
Azt szokták mondani, hogy vannak zeneművek, amelyekhez meg kell öregedni, meg kell érni lelkileg. Valamint azért az előadó egyik jelentős erényének kellene lennie, hogy tisztában van képességeivel, és nem vállal erejét, tudását meghaladó feladatot, akármekkora kuriózum is az. Nagyobb hegyről nagyobbat is lehet esni.

A szünet után Liszt Les Preludes című művével folytatta a Ventoscala. Ez a mű olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nagyszabású, fenséges, romantikus, kis búvó dallamok, monumentális forték: szóval Liszt. És a zenekar mondhatni tökéletes volt. Meskó Ilona vezénylését látni is legalább akkora élmény, mint az általa vezetett zenekart hallani. Elkezdtem kis pikírt mosolyomat letörölni belső arcomról: amilyen kontaktust tart a zenészekkel, ahogy összefogja, viszi és irányítja őket, ahogy a muzsikusok figyelnek rá - lehet, hogy tényleg mindannyian a barátai.

Nem hallottam eddig sokat a Ventoscaláról, és őket is először hallgathattam, de ezentúl, ha bárhol közreműködőként fogok velük találkozni, egyben biztos lehetek: a zenekar legalább jó lesz.
A Liszt-mű után (ami kétségtelenül az este egyik csúcspontja volt), Snétberger Ferenc lépett a színpadra. Sajnos, várakozásom ellenére szólóban, pedig nagyon szívesen meghallgattam volna klasszikust játszani egy ilyen kiváló zenekarral, mondjuk valami jó kis gitárversenyt, vagy ilyesmit, de hát erről le kellett mondanom.

Nem mintha csalódnom kellett volna. Snétberger az a zenész, akiből akkor is árad a muzsika, amikor csak ül, és még nem játszott egy hangot sem. Műsoron kívül két latin szólódarabbal nyitott. Gondosan kitette a kottáit, majd becsukta a szemét, és az utolsó hangig ki sem nyitotta: mintha átröppent volna egy hőségtől csillogó falú brazil táncterembe, ahol táncra mozdul a hallgatóság lába, ahol nincs feszültség, a gondok holnap vannak, holnap pedig ismét ma van. Arcán ott volt az egész zene: ha befogtam volna a fülem, talán akkor is hallom, mit játszik, de legalábbis éreztem volna. Persze bolond lettem volna befogni a fülem.

A két ráadás után újra a színpadra lépett Baric Fruzsina. Bíztam benne, hogy most már talán túl van az első ijedtségen, és talán neki jobban kézre álló darabokat fogunk hallani. Villa-Lobos művét duóban adták elő, a közepén extra gitárrésszel (Snétberger egyfajta \"táncbetétet\" illesztett az eredeti műbe, igen jó stílusérzékkel).
Sajnos, a fuvolista itt sem állt a helyzet magaslatán. Persze ismét nehéz dolgot vállalt föl: Snétberger Ferenccel Villa-Lobost játszani merész vállalkozás, hiszen legalább meg kellene közelíteni azt a temperamentumot, átélt interpretációt, érzésekkel teli zeneiséget, amit tőle hallhatunk. Ez nem sikerült, de ami nagyobb baj, hamisan szólt a fuvola, de legalább következetesen, az első hangtól a mű végéig: az előadó még a gitár részeknél sem hangolt. Ehhez képest már föl sem vettem, hogy levegővétele hangosabb volt, mint a hangszer, néha már ijesztően fulladásos jelleggel. Az előző műveknél a sebesség rovására írtam ezt a hibát (bár ott sem volt túl esztétikus, de a zenekar hangereje némileg elfedte), itt azonban nem találtam mentséget: a gitár-fuvola duó hangzásvilágában ez az \"effektus\" nagyon zavaró volt.

Ezután következett a Lauretta-ária, már a zenekarral, amit szintén hamisan játszott végig (nem értem, hogy miért nem hangolt be a két darab közti szünetben). Így már nem is számított a rossz műválasztás, mert ez az ária, ebben a formában sehogy nem szólt fuvolán, és különösen súlyos dramaturgiai hiba volt, hogy a tempós latin betét után, zárószámként hangzott el.

Az udvarias közönség természetesen visszatapsolta a művészeket (a zenekar és Snétberger esetében természetesen, egyébként udvariasságból), és meghallgathattuk még a nyitó mű harmadik tételének egy részletét, tiszta fuvolával ugyan, de az előbbiekhez hasonló tempógondokkal, viszont fuvolajáték szempontjából kétségtelenül az est legsikerültebb darabjaként.

Baric Fruzsina merész vállalkozásba fogott, amikor belevágott ebbe a koncertbe. Talán kisebb célt kellett volna maga elé tűznie, talán tanárai, művészeti tanácsadói siették el a darabok kiválasztását, talán csak rossz passzban volt. Elhiszem a szórólap ismertetőjét, a mesterkurzusokkal és a sikeres külföldi koncertekkel, miért ne hinném. Az előadáson nyújtott produkció alapján viszont azt kell mondanom, hogy sokszor alapgondokkal küzdő, még nem színpadra érett, és különösen nem nagyszínpadra érett előadót hallhattunk ezen az estén.

Snétberger Ferenc gitárjátékával ismét elbűvölte a közönséget, és csak ismételhetem magam: szívesen hallgatnék vele hosszabb klasszikus koncertet is. Mindenesetre így, vendégként, viszonylag rövid produkcióval is maradandó élményt nyújtott.
A Ventoscala Zenekar volt számomra az est legkellemesebb meglepetése. Remélem, sokat fogunk még róluk, és sokszor fogom őket hallani.

És végezetül, nem szabad elfeledni a koncert műélvezeten túlmutató célját is: jótékonysági előadásról volt szó. A leukémiás gyerekeket támogatták a bevételből.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.