A Rádiózenekar a Nemzeti Hangversenyteremben

2005. február. 08.
Nemzeti Hangversenyterem
a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vásáry Tamás, Farkas Gábor - zongora

BEETHOVEN: c-moll (\"Patetikus\") szonáta
BEETHOVEN-WITTINGER RÓBERT: Venerazione - a c-moll szonáta zenekari átirata
BRAHMS: Változatok egy Haydn-témára - kétzongorás változat
Változatok egy Haydn-témára - zenekari változat

Először lépett fel az új teremben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Természetesen a régi zeneigazgató vezényletével, ez a koncert még neki járt. A műsor-összeállítás láthatólag annak jegyében történt, hogy az új termet több szempontból is kipróbálhassák. Szólózongora, két zongora, nagyzenekar. (A kórus önálló hangversenyen 21-én, Rossini Kis ünnepi miséjével debütál itt.)

Az első részt a második emeleti erkély leghátsó sorából hallgattam, ami azért is érdekes volt, mert jó néhány olyan koncertre kerülhet sor itt, amelyre aligha sikerül ennél előkelőbb helyre jegyet vennem. De tényleg másodrangú hely ez? Ha a terem hossza ötvenkét méter, akkor - beleszámítva a magassággal járó növekedést - több mint negyven méterre voltam a zongorától, ezenkívül ez egy kicsit a hangvető elemek alsó szintje fölött van, tehát közvetlenül már nem érvényesülhet a hatásuk, valószínű, hogy a különböző visszaverődések folytán közvetve sem sok jut el működésükből. Azért még éppen látszott a zongora és játékosa, sőt, még keze, ujjainak mozgása is.

De, végtére is negyven méter az negyven méter, és bár a zongora hangja a kezdő akkordok nagy beütéseinél kicsit halkabb volt, mint szeretné az ember, ez még az a hangerő, amihez hozzá lehet szokni, és a piano részek is teljesen jól hallhatóak. Biztos, hogy szólózongora-estekre nem igazán ez a terem a megfelelő, de bizonyos zongoristák esetében lehet számítani arra, hogy kíváncsi lehet rájuk majdnem kétezer ember, és nagy fenomének keze alatt, egy ide való műsor esetén, megtelhet hanggal a terem, és élménnyel a hallgatóság.

Érdekesebb a zongoránál a zenekarok esete, hiszen egy nagy szimfonikus zenekar fizikailag sem igazán fért el a Zeneakadémia nagytermének színpadán, a Kongresszusi Központban meg elfért ugyan, de ott az nem volt szempont a tervezésnél, hogy jól is szóljon. Hát, itt bizony jól szólt. Főleg a vonóskar kapott egy olyan egységes, puha színt, amely eddig nem volt hallható. Ez egyrészt a távolságból is adódhatott - a messzeség a hangoknál is lekerekíti az éleket -, másrészt a teremvisszhangok is segíthettek ebben. Bár - a hatalmas méretek ellenére - érdekes, hogy kifejezetten feltűnő visszhang itt nincs, ez a faborításnak köszönhető, míg a jó lecsengési idő (amíg egy mű nagy szünet előtti vagy befejező hangjai elhalnak) a nagy légtérnek.

A rezek erőteljesen, telten szóltak, de ez nem jótékony terem, a gikszerek is hallatszódtak külön-külön. A szonáta-átirat pontozott nyitányra emlékeztető első ütemeiben megdöbbentően jól hallható volt a Strauss Zarathustrájának kezdő szólójára emlékeztető üstdobszólam.
A fafúvósok is jól kiváltak, feltűnő volt az oboa hangjának simasága, és kellő ereje volt ebből a távolságból is. Itt nem panaszkodhatnak a zenekari művészek, hogy háttérbe szorulnának.

Mivel úgy gondoltam, hogy ez a hely aligha jellemezi a terem egészének akusztikai viszonyait, a második részt a földszint egy szabadon maradt helyéről hallgattam meg - nagyjából középen -, elvégre a hallgatóság legnagyobb része lent foglal helyet. Azzal együtt is érdekes volt ezt kipróbálni, hogy nyilván ott sem egységes a hangzás, más lehet az első sorban, mint középen, vagy leghátul.

A két zongorán előadott Haydn-variációk elöl nyilván erőteljesebben szóltak, de itt ez már megfelelt a Zeneakadémia egy átlagos helyének. A színek tekintetében nem hallottam nagyon mást, mint fönt, vagy amit a Nagyteremben megszoktam. A Magyar Rádió Zongoraversenyének 2003-as győztese, Farkas Gábor és Vásáry Tamás összehangoltan muzsikáltak együtt.

A zenekar itt már más arcát mutatta: az a bizonyos jótékony lekerekítettség eltűnt a vonóskarból, de az oboa nádjának rezgéséből is eltűnt a simaság. Ami megmaradt, az a nagy tér, amely befogadta a sok zenészt foglalkoztató, és néha erőteljesen szóló szimfonikus együttest. Innen rálátás sem volt az együttes egészére, tehát az a térérzet is csorbát szenvedett, ami föntről olyan meghatározó volt az egész hangzásra nézve.

Mindenesetre élmény hangversenyt hallgatni egy olyan teremben, amely kifejezetten erre készült, és ha a zenekarnak is minden összejött (pl. a Patetikus lassútételében, vagy a Szent Antal-korál témafelvezetésében és egyes variációiban), ténylegesen ünnepi alkalom résztvevőjének érezhette magár az ember.

Még sok koncertet és zenekart kell itt meghallgatni, hogy valóban megtudjuk, mi az, ami az előadók, és mi az, ami a terem számlájára írható akár pozitív, akár negatív irányban, de egy biztos: ami és aki jó, az itt a lehető legjobb körülmények közt mutathatja meg tudását.

Végre valami, ami a miénk, de nem kicsi, sárga és savanyú.