vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

A MET felvételei (927)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (175)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (150)
Régizene (3621)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4886)
Verdi-felvételek (576)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A Matáv Szimfonikusok Rachmaninov-fesztiválja
Varga Péter, 2005-01-25 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2005. január 20-21. - Zeneakadémia
Matáv Szimfonikus Zenekar
Olga Kern - zongora
Vez.: Ligeti András

RACHMANINOV: A holtak szigete
Rapszódia egy Paganini-témára
Szimfonikus táncok
3. szimfónia
3. zongoraverseny

A zeneszerző unokájának segítségével - ő szerezte például a zongoristát - két estén öt mű hangzott el a nem egyértelműen óriásnak értékelt, és ezért - szerinte - nem is túl gyakran játszott szerző életművéből. Úgy gondolta hát a leszármazott, hogy egy alapítvány segíthet abban, hogy nagyapja életművének minél szélesebb körű elfogadásához megnyerje a legfontosabbat, a közönséget. Ő maga a második estén állt a Zeneakadémia pódiumára, hogy némi idétlenkedés közepette egy anekdotát meséljen el, na nem Rachmaninovról magáról, akit személyesen is jól ismert, hanem egy lemezbolti kalandjáról, ahol az eladó ártatlanul olyasmit mondott: én azt hittem, hogy Rachmaninov csak második szimfóniát írt.

Az első este még kétharmad ház volt tán, lehet, hogy még a bérletesek közül is sokan gondolták úgy, hogy a zeneszerzőből és műveiből elég egy este is, és akkor már természetesen az, amelyiken a 3. zongoraverseny a fő szám. Az, hogy alulreprezentált lenne Rachmaninov, nálunk talán nem is igaz. Nemrég épp a Matávosok játszották a 2. szimfóniát (lsd. a Momus kritikáját), nem egészen egy héttel korábban pedig Jandó Jenő a 2. versenyt a debreceniekkel. Köztudomású Kocsis Zoltán vonzódása a szerzőhöz, és a pécsiek is megjelentettek már egy lemezt huszonegynéhány évvel ezelőtt hajszálra azzal a műsorral, amely 20-án is elhangzott. De a nemzetközi koncert- és lemezpiacon is egyre többen próbálnak meg az ő műveivel érvényesülni - befutás, figyelemfelkeltés egy Beethoven-szimfóniával vagy -zongoraversennyel egyre lehetetlenebb. (Lsd. Lugansky-kritika.)

A holtak szigete c. szimfonikus költeménnyel kezdődött az est, és rögtön az elején meg kell mondanom, ez az egyik olyan mű, amellyel betöltötte hivatását a fesztivál, engem megnyert magának Rachmaninov. Böcklin festménye adta az ihletet, a kép önmagában nem túl komor, egy kicsiny - nyilván temetőnek használt - sziget felé tartó kis vitorlás hajót ábrázol, amely a holtakat szállítja - Khárón ladikja. Ennek megfelelően sötét hangzású mélyvonósokkal indul a mű, nagyharangot idéző ütősökkel, eltelik egy idő, mire a hegedűknek magasabb régiókban jut szerep, itt - sajnos - a szekció nem remekelt, sok hamis hang szüremlett ki a zenekarból. Ezek inkább csak a kezdeti nehézségek voltak, ahogy melegedett bele a gárda, úgy vált a kezdeti nyers hangzás egyre biztosabban rendezetté. Ez a mű az egyszerű alapdallam állandó ismétlésével és egyre gazdagabb hangszerelésbeli felöltöztetésével, kifejezésbeli intenzitásának ezzel és a dinamikával való állandó növelésével egyre inkább magával ragadja hallgatóját, előadóját. Míg végül ismét visszahull a kezdeti reménytelenségbe, valóban megrendítő pillanatokat hagyva maga után. Amiben a szerzőnek segítségére van még egy meghatározó dallam: a Liszt Haláltáncából annyira ismerős Dies Irae.

Böcklin: A holtak szigete
Böcklin: A holtak szigete

A Rapszódia egy Paganini-témára még az első félidőben sorra került, úgyhogy Olga Kernre nem kellett sokat várnunk. Az orosz hölgy ükanyja Csajkovszkij barátja volt, dédanyja magával Rachmaninovval énekelt. Ő maga a Van Cliburn-versenyt nyerte meg 2001-ben. Nem tudom, mennyire rangos dolog ott diadalt aratni, a sok-sok győztes és helyezett között egyetlen nagy nevet találtam, Radu Lupuét, aki még 1962-ben lett első. Mindenesetre egy bejátszott zenekar elé ült le, és itt is, ahogy haladtunk előre a zenei folyamatban, a zongoristából áradó szuggesztív erő egyre inkább magával ragadta a zenekart, hallgatót egyaránt. Nagy adag virtuozitás kell hozzá, erő, és - ha valaki azt szeretné, ne csak azért becsüljük, mert a hangokat pusztán le tudja játszani - zenei intelligencia is.

Nos, a dekoratív ifjú zongorista egyikkel sem maradt adósunk. Feltűnt ez annak ellenére, hogy néha olyan eszközöket vetett be, amelyeket gyengébb zongoristák pont hiányosságaik leplezésére alkalmaznak. Kecses kézmozdulatok két frázis közötti szünetben, messze felfelé révedő tekintet a lírai részekben, a tizennyolcadik variáció végén lehajolva maradt egy ideig a billentyűzet fölött, mindezt tetézendő, az utolsó, a legfelső oktávban kifutó futamhoz még fel is emelkedett a székéről. Nem kellett volna. Ennél azért sokkal jobb zongorista. Hogy begyakorolt színészi eszközökről volt szó, azt azzal is bizonyította, hogy a ráadásban is pont ezekkel élt. De mondom, sikerült mindent elzenélnie, nem csak eljátszania. Zongorázásából csak az az igazán kifinomult billentéskultúra hiányzik, amely - minden szerzőtől és műtől függetlenül, de azokkal együtt - naggyá kell, hogy tegyen valakit. És most is megjelent a Dies Irae dallama a 24. Caprice-ra rímelve is, és az ördögi hegedűs nem evilági képességeire való utalásként is tán. De Kern nagyon is evilági jelenlétét és zongorázását a viszonylag kis számú közönség régen hallott nagy ovációval fogadta. Ez esetben nem érdemtelenül.

A szünet után a Szimfonikus táncokról az derült ki, hogy kellemes dallamok füzére, és természetesen a végén ott bújt meg a Dies Irae is, jelezvén: nem véletlenül került egy estére - és egy lemezre - a három darab. Itt azért egy kicsit szkeptikus maradtam, tényleg nem minden arany, ami Rachmaninov.

És az maradtam a második estén, a 3. szimfónia eljátszása után is, amely szintén nem érdektelen darab, de hiányzik belőle az az erő, amely az előző napi két nagy műsorszámot olyan megragadóvá tette. És ezen nem változtatott a zenekar sem, amely az elején fásult, színtelen, nem igazán kifinomult játékával jelezte: nem egészen arról van szó, mint előző este. De itt is feléledtek később, nyilvánvalóan köszönhetően a karmesternek, aki a művek iránti látható elkötelezettséggel, kotta nélkül állt mindkét estén a zenekari számokban a dobogóra.

A 3. zongoraverseny talán a szerző legismertebb műve, a Helfgott-filmnek köszönhetően is, de talán még inkább az első tétel főtémája miatt, amelyet Olga Kern a beszédszerű stílusra emlékeztetően gazdag hangsúlybeli árnyalással, mintegy kérdés-válaszokra bontva vezetett fel. Itt azért kiderült, hogy a nem is túl nagyra duzzasztott, de kisegítőkkel színpadra lépő zenekar, a karmester és a szólista nagyobb helyet kívánna, az igazán egymáshoz simuló együttműködéshez. Kommunikáció a karmester és szólista közt szinte lehetetlen volt, biztos, hogy a lassú tétel halványodásában közrejátszott, hogy ennek hiányában gazdagabb árnyalási lehetőségek nem valósulhattak meg.

A két este - egy kiváló zongorista és a jó formában lévő karmester és zenekara előadásának következtében - tovább árnyalta a zeneszerzőről alkotott képünket, néhány olyan műre is ráirányítva a figyelmet, amelyeknek nem csak különleges alkalmakkor van helye a hangversenyműsorban.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)
1953 • Bándi János, énekművész