Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Bill Frisell: Unspeakable

2005-01-25 07:27:00 Flór Gábor

\"Bill Bill Frisell: Unspeakable
Warner / Nonesuch
7559-79828-2

Bill Frisell - guitars
Hal Willner - tuntables, samples
Tony Scherr - bass, guitar
Kenny Wollesen - drums
Don Alias - percussion
Steven Bernstein - trumpet
Briggan Krauss - baritone sax
Curtis Fowlkes - trombone
Adam Dorm - synth
858 Strings (Jenny Scheinman - violin, Eyvind Kang - viola, Hank Roberts - cello)

Nem is olyan régen gondolkoztam azon, hogy vajon van-e továbblépés Bill Frisell új zenei világából, vagy megmarad a végtelen, film nélküli filmzenéknél, amiket könnyű hallgatni, fogyasztani, messze van a kommersztől, de mégsem zavarja a kedélyeket. Meddig lehet fokozni az olyan zenét, ami nem fokoz, vagy meddig lehet újra és újra játszani egy stílust úgy, hogy bár minden lemez egyforma, de mégsem, és apró kis ötleteket halmozunk egymásra, amiket csak a nagyon figyelmes hallgató vesz észre.

Azt hiszem, alábecsültem Bill Frisellt (nem tudom, miért, hiszen munkássága szolgált már néhány meglepetéssel). Ez a stílus, amit kitalált (szerintem ő volt), a post-bluegrass, kilépett a maga által épített keretek közül, és a végtelenbe tágította határait. Vagy nem is tudom. Ez lehet, hogy már nem is az a stílus? Van itt stílus egyáltalán? Vagy máshogy: kell stílus?

A zömében Frisell-szerzeményeket tartalmazó lemezen elsőként a különleges hangszerelési ötletek tűnnek föl. A számok többségében szerepel a 858 String vonóstrió (hegedű, brácsa, cselló; nevüket az egyik előző Frisell-CD-ről kaphatták, amely a Richter 858 címet viseli, és egy nagyon különleges lemez: nyolc absztrakt festményt tartalmaz, CD-ROM-formátumban, melyeket Gerhard Richter festőművész alkotott, Frisell zenéjének inspirációjára. Egyébként könyv-CD formátumban is megjelent, ahol versek is kísérik.), de hallhatunk ütőhangszereket, fúvósokat, ízlésesen és nagyon ötletesen használt samplinget. A hangszerek sokfélesége adta lehetőséget a lehető legjobban, legváltozatosabban használják ki: nincs két egyformán hangszerelt szám, de még csak hasonló sem. A csendek és a tömör összhangzás, a letisztulás és összekuszálódás, a különböző hangszerek hangulatai tökéletes ritmusban váltják egymást és építkeznek egymásra.

Bill Frisell gitárjátéka annyira egyszerű és tiszta, érthető, hogy az fokozhatatlan. Aztán annyira bonyolult és kibogozhatatlan, hogy szintén. Akár egy számon belül is. Van itt funky, groove, aztán rock, aztán mindez együtt, majd nem is tudom mi. Néha olyan, mintha több rádióadás szólna egyszerre, de valahogy közös hangnemben és tempóban. Tele van meglepetéssel.
Az első szám a beugrató darab, mert ez áll legközelebb a legutóbbi Frisell-lemezek hangulatához. A címe 1968, Wes Montgomery halálának évére utalva. Mondhatni laza tánczene, ha a vonósok a háttérben nem adnának neki valami pikáns ízt. Mindenesetre az ember hátradől a fotelben és várja a hasonló folytatást.

Hát várhatja. A követező szám (White Fang) funky-s ritmusa egy San Francisco utcáin-epizód kísérőzenéjét idézné, ha... csak mindig ott van ez a ha. Itt például a samplingek, és a szóló, amelyek egészen elvadítják. Ezt egy meditatív, letisztult darab követi, a Sundust. Gitár, basszus, dob és sampling (itt éppen afrikai zenék, énekek). Aztán a Del Close, ahol szinte várjuk, hogy Tom Jones nekikezd valami fülledt szövegű dalnak, de ehelyett a vonósok játszanak kórusként valami különös harmóniát, amit Frisell szinte széteső szólója koronáz meg a monoton alapon.

A Gregory C. is nagyon érdekes: csak gitár és elektronika, valami olyan lebegő, elúszó, szinte ködös hangzást eredményezve, ami egészen elvarázsolja az embert. A Stringbeen ehhez képest (kettő-négyes dobalapra épített őrületével) egy pillanat nyugalmat sem hagy. Talán fura párhuzam, de kicsit a Beatles Fehér albumán lévő Revolutionre, vagy a Pink Floyd kísérleti darabjaira emlékeztet.

A Hymn for Gynsberg tényleg az: himnusz. Csak gitár és vonósok. Pont Gynsberget nekem ugyan nem idézi, de attól még gyönyörű. Az Alias megfelelő kontraszt: már-már popzene. Az alap mindenképpen. Aztán, ami rákerül, szinte már nem is meglepő. Valószínűleg Prince-nek nagyon tetszene ez a szám. Végtelenbe vesző groove-on szinte odavetett szólók, vonósok. A Who Was That Girl? (Miért is jut eszembe erről meg Madonna? Mármint a címről.) laza tánczene, amúgy Bill Frisellesen.

A tizedik szerzemény a D. Sharpe, ebben a mester csak mint hangszerelő vette ki a részét, a vonósok egy kis lemezes segítséggel működnek. Aztán folytatódik a melankolikus hangulat, a Fields of Alfalfa ritmikus világa ebből nő, emelkedik ki. A Tony mintha éppen most születne, a hangok a semmiből kúsznak elő és vissza, ritmus nélkül, kezdet és vég nélkül, mégis ritmikusan, aztán valahonnan kiemelkedik a ritmus is, de nem fontos, és mégis, hogy végül igazi, jóféle hetvenes évekbeli jazzrock váljon belőle... de ez már az Old Sugar Bear. A záródarab stílszerűen a Goodbye Goodbye Goodbye címet viseli. Szép, hosszú búcsú, méltó zárása a lemeznek.

A CD borítója is stílusos, hangulatos grafika díszíti, ráadásul a műanyag tokot külön papírtok is borítja, ami kicsit visszahozza a régi bakelitlemezek hangulatát.

Az Unspeakable lemezt 2005 legjobb kortárs lemezeként jelölték Grammy-díjra. Szerencsére ettől még ez egy nagyon jó lemez.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.