Találóan írja Karinthy, hogy Shakespeare műveit - beleértve az általam most
tárgyalandó Otello c. drámát is - nem Shakespeare írta, hanem egy Shakespeare-nek
nevezett valaki. Ahogy én Shakespeare-t ismerem, ez nagyon valószínű, de hagyjuk most
Shakespeare-t, beszéljünk Otello-ról!
A dunántúli zeneteoretikusok szerint az Otello sem nem dráma, sem nem opera, hanem egyfajta bor, mivel móri. Nagyra becsült kollégáim azonban ott tévednek, hogy a Vértes lejtőjén a móriból a leányka a jellemző, márpedig, mint tudjuk, Otello férfi volt, nem is akármilyen!
Az első felvonás - a korabeli meteorológusok feljegyzései szerint - hatalmas viharral kezdődik. A menydörgés (ejtsd: Istennyila) szinte elnyomja az orgona hangját.
A réztányérok csörömpölő hangja hallatszik csak olykor-olykor, a hegedűsök akár
ott se legyenek! Ja, és mindez Ciprus szigete körül. (Hogy mit keresett Shakespeare
Cipruson, ne kérdezzék!)
Otello, a viharzó tengeren hánykódó tutaj, valamint Ciprus kormányzója száraz
lábbal, és (hőstenorokra jellemző módon) jólfésülten lép a partra. "- Kár
volt annyit imádkozni!" -dünnyögi magában, miközben elvonul az ő tiszteletére
idesereglett nép előtt.
Mielőtt belebonyolódnánk az igen szövevényes történetbe, leszögezhetjük, hogy
a főhősünk meglehetősen szereti a feleségét. Ezzel az érzéssel azonban nincs
egyedül, és épp itt van a bökkenő. Cherchez la femme! - mondja a művelt angol, aki
jól tud franciául.
Rodrigo az, aki szemet vetett a fiatal menyecskére. "- Vagyok én olyan tenor,
mint Otello!" -énekli egy helyütt, nevezetesen a kormányzó tiszteletére
gyújtott tábortűz mellett. (Nincs dramaturgiai jelentősége, de nem árt tudni, hogy a
tűzre fűzfát, karcsú pálmát, valamint néhány hegedűt, oboát, klarinétot és
staccatót vetettek. Égett, mint a hajderménkű.)
Mindig van egy bariton. Anyegin, Alfio, Báró Scarpia, és hát Biberach, meg Cillei
Ulrik, hogy magunkat se hagyjuk ki. Itt pedig a Jágó. Ha én intendáns lennék, már az
első hangpróbán tunikán billenteném a baritonokat.
Voltaképpen a lényegesebb dolgokat ezzel elbeszéltem. A maradék: néhány dal, és
egy kis nézeteltérés a házaspár között, egy olcsó sál miatt. (De melyik
háztartásban nincsenek olcsó sálak? Létezik, hogy egy Otello ne fojtson meg egy
Desdemonát? Pohárcsörgés nélkül nincs együttélés, mint tudjuk. Pláne, ha belép
az életünkbe egy bariton. A basszusról pedig már ne is beszéljünk!)
A végén azért minden tisztázódik. Emilia (mezzoszoprán) tiszta vizet önt a
pohárba, és mindenki énekel, amíg meg nem hal. |