vissza a cimoldalra
2020-08-08
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11552)
A csapos közbeszól (95)

Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4028)
Franz Schmidt (3658)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2010)
Régizene (3615)
Operett, mint színpadi műfaj (4420)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (148)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62197)
Pantheon (2713)
Radnai György művészete (60)
Gioacchino Rossini (1035)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4692)
A nap képe (2228)
A MET felvételei (917)
Gaetano Donizetti (973)
Gregor József emléke (182)
Barokk zene (491)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Triology - Tony Lakatos a Zeneakadémia Kistermében
Flór Gábor, 2004-11-28 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2004. november 23. - Zeneakadémia Kisterem
Triology
Tony Lakatos (szaxofon), Jasper Van't Hof (zongora), David Friedman (vibrafon)

Vagy én vagyok szerencsés mostanában, vagy ezek a koncertek képviselnek egy olyan nívót, amely tömegeket vonz, vagy a jazz végre itthon is kilépett az árnyékból, vagy esetleg mindez együtt, nem tudom, mindenesetre ismét egy telt házas jazzkoncerten voltam.

Tony Lakatos ismét Budapesten játszott, most egy egészen különleges trióval. A Triology című koncerten a Zeneakadémia Kistermében Jasper Van't Hof és David Friedman voltak a partnerei. Nem egy átlagos összeállítás: zongora, vibrafon, szaxofon - nagy kihívás elé állítja a zenészeket (Tony Lakatostól ez annyira nem meglepő, hiszen láthattuk már zongora nélküli trióval is, mintha csak apránként hozná el az egész zenekart. Lehet, hogy jövőre elhozza az egész bandát? George Mraz, Adam Nussbaum, Jasper Van't Hof, David Friedman, Tony Lakatos. Jó kis csapat lenne...), és a hallgatóság számára sem a megszokott élményt nyújtja. Nincsen folyamatos alja a zenének, amit a bőgő biztosít egyébként, és hiányozhat a dob stabil ritmusa is, ami támpontot ad hallgatónak és zenésznek egyaránt.

Tehát ebből még bármi is lehet. Meg is próbáltam kényelmesen elhelyezkedni (ami szerintem emberi testalkattal rendelkező földi lénynek a Kisterem székeiben lehetetlen), felkészülve a "bármire". Persze a fellépő művészek mindenképpen garanciát jelentettek arra, hogy ez a "bármi", azért nem lesz "akármi".

A színpadra érkező három, fekete ruhás, komoly úr hamar belekezdett egy Charlie Mariano-számba (előbb azért Jasper Van't Hof visszaadta a hangtechnikus zongorán felejtett, népszerű amerikai üdítőitalát). Szaggatott, levegős alap, az ebből kibontakozó témák, szétváló, majd újból egybeforró részek. A ritmusszekció hiánya egyfajta érdekes lebegősséget eredményezett, amit még a zongora erős ritmizálása sem fedett el, a vibrafon hangszíne inkább csak fokozta, Tony Lakatos puha, szfumátós hangszíne pedig összefogta és megkoronázta. Könnyed hangulatú, vidám darab, nagyon jó kezdés.

A koncert egészét a kitűnő felépítés jellemezte: a következő szám Tony Lakatos szerzeménye, kicsit lassabb tempó, virtuóz szólók. A zenészek kitűnően egészítették ki egymás játékát, játszottak egymás szólama alá, zenéjük egyfajta társalgás volt, mintha csak egy asztal körül ülnének, és kötetlenül csevegnének, mindig visszakanyarodva ugyanarra a témára.

A harmadik számot a vibrafon kezdte, csöndes balladai hangulat, amely időnként átcsap fortéba, majd egészen monumentális befejezésbe (a három hangszer olyan tömör és erős zenét produkált, hogy szinte hihetetlen), azaz csak "álbefejezésbe", mert az "igazi" keretként visszakanyarodott a kezdet csendes balladájához. (Talán erre mondta valaki, valahol, hogy az igazán jó művek pont nem ott fejeződnek be, ahol az ember gondolná?)

Ezt a darabot vastapssal jutalmazta a közönség. Ritkaság az ilyen, legalábbis jazzkoncerten, hogy az elején vastaps törjön ki. David Friedman, az éppen aktuális konferanszié (a három muzsikus felváltva vezette a műsort, úgy tűnt, spontán elosztásban) el is köszönt szépen, nem kis derültséget keltve. Majd elmondta, hogy ez a második koncertjük, és ez most egészen más, mint az előző volt, és azt is elmondta, hogy ennek örül.

Nem tudom, milyen lehetett az előző helyszínen a fogadtatás, de azt hiszem, nem is érdekel. Minden zenének megvan ez a sajátossága, hogy van, akinek tetszik, van, akinek nem. (No persze, hogy ez a muzsika vajon miféle közönség előtt talált nem túl jó fogadtatásra, azt nehezen tudom elképzelni.) Mindig úgy gondoltam, hogy lehet valaki akármekkora sztár, befuthat akármekkora karriert, legendává válhat, vagy akármi, mégis mindig hiányozni fog valami a zenéjéből, ha személyisége hideg. Srí Anthony Dash indiai tablaművész mondta egyszer egy szitárosról: nagyon virtuóz, technikás zenész, de jó zenész soha nem lesz, mert nem jó ember. Ezen a koncerten három jó ember játszott a színpadon, akiknek érzékenysége, érzelmi melegsége, szeretete átsugárzott a zenén, és a közönség szeretetéből újabb erőt merített, és még gazdagabbá vált, és ezt a gazdagságot a muzsikába "töltve", vissza is adták rögtön az "adományozóknak".

Egy Jasper Van't Hof-szerzemény következett ezután. Olyan érzésem volt, mintha a zene egy fogat lett volna, mely elé fiatal lovak vannak befogva, és a fogat három kocsisa tökéletes összhangban, együttes erővel engedi vagy fogja vissza a gyeplőt, hol poroszkálásra, hol féktelen vágtára késztetve, vagy teljesen szabadjára engedve ezzel a telivéreket.

Ezután zongora szólódarab következett, de előtte Tony Lakatos előre hívta a hátul állókat a kevés üresen maradt ülőhelyre. A hangulat egyre inkább vesztett komolyságából, egyre közvetlenebb lett, a Kisterem átalakult nagy jazzklubbá.

Aztán a szóló. Azt hiszem, leginkább fingerstyle zongorázásnak lehetne nevezni (a fingerstyle gitározás ürügyén, ahol mostanában a gitáros egyben kongás, basszusos stb.). Jasper Van't Hof ugyanis minden lehetőséget kihasznált, amivel hangot tudott kiadni. Lábával ütötte a tempót, dúdolt (sok zongorista kíséri egyfajta dünnyögő énekkel a játékát, de kevesüknél élvezhető ez - Keith Jarretnél például számomra kifejezetten idegesítő artikulátlan vinnyogása -, viszont Van't Hof azt énekli, amit játszani fog, ezzel egy igen érdekes effektust létrehozva, hiszen az összes dallamot, amit játszik, megelőlegezi a hangjával), majd kezével combján dobolva kísérte magát. Aztán a zongoraszóló szünet nélkül áttűnt a következő számba, ahol a szaxofon és a vibrafon improvizációja kíséret nélkül maradt, rövid önálló darabokká változtatva a rögtönzést.

A zenekar egész este ontotta magából a zenei ötleteket és tréfákat, de a számok között sem fogták vissza magukat. Ez után a szerzemény után Jasper Van't Hof konferált, de előbb eljátszott a közönséggel (három Thank you között rövid tapsokat vezényelve), majd azt mondta: nagyon örül, hogy itt lehet, és nagyon örül, hogy mi ülünk a nézőtéren. (Mi, a nézőtéren szintén így voltunk vele.) Aztán elköszönt, és azt mondta, kb. hat perc múlva visszajön, addig mi is elmehetünk valahova, mert egy szaxofon-vibrafon duószám következik, és kikocogott NDK-s jellegű piros tornacipőjében (ami kiválóan illett az elegáns fekete nadrághoz és inghez).

Efféle duót már láttam David Friedmantól. Akkor teljesen szabad improvizációról volt szó (Oláh Kálmán volt a partnere), most is erre gyanakodtam, de mint Tony Lakatostól megtudtuk, egy olyan jazz-standard-et játszottak, aminek a dallama a szállodában jutott az eszükbe, és egyikük sem tudja, mi is lehet az, vagyis tulajdonképpen nem ismerték a számot, amit játszottak. Majd megkérdezte a közönséget, nem ismeri-e valaki. Ez volt az a pillanat, amikor a koncert végleg kilépett a Zeneakadémia falai közül, vagy inkább átváltoztatta a helyszínt egy hangulatos jazzklubbá, ahol mindenki törzstag. A közönség bekiabálva találgatta, mi is lehetett ez a szám. Arra nem jöttem, rá, sikerült-e, mert Friedman elviccelte a válaszokat, de nem is fontos.

A következő darab elején, a zongoraintro alatt Tony Lakatos jelentőségteljesen az órájára nézett, mintegy sürgetően (a poén nagyon "ült", hiszen ekkor már csaknem második órája tartott a koncert, szünet nélkül!), és ebben a hangulatban folytatódott a zene is.

Az utolsó számot egy repetitív jellegű alap határozta meg, a legnehezebb szerep a zongorára hárult (az utolsó akkord után, kezét rázogatva, Van't Hof ki is szaladt, nem kis derültséget keltve), a fokozásokat váltó "nagy csöndek", a válaszolgató hangszerek sodró dinamizmusa kiváló zárása volt a koncertnek.

Azaz lett volna, ha nem kell ráadást játszania a zenekarnak. De kellett, és ebben a ráadásban a muzsikusok elsütötték minden maradék puskaporukat (nem kevés maradt, mintha nem is lenne fárasztó egy kétórás koncert): a ritmus, a játékosság, a frekvenciák játéka (nagyon érdekes hangzást adott a mély és magas hangok egymásra reagáló ellenpontozása), majd csúcspontként a kották hangszerként alkalmazása (a zongora húrjai közé dugva pergődobra emlékeztető különleges hatást keltettek) fantasztikus befejezés volt.

És még valami. Egy ritkán (talán inkább soha: nem emlékszem, hogy láttam volna már ilyet) tapasztalt szép gesztus: Jasper Van't Hof megköszönte a hangtechnikus kitűnő munkáját. Nem puszta udvariasságból: valóban kiváló munkát végzett, jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy ez a koncert maradéktalan élményt nyújtson mind a zenészeknek, mind a közönségnek.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1940 • Gregor József, énekes († 2006)